Tammúz: Az emberi lélek derűs kisugárzása örökké fennmarad


Zsidó hónapok / Tammúz

Ez a hónap – Tammúz – a zsidó szellemi világ ősi múltjába vezet vissza bennünket. Az elnevezés híven őrzi a régi-régi Mezopotámia emlékeit, az emberi kultúra legelső kiterjedését: Ábrahám ősatyjának törzsi küzdelmeit az Egyistenhit diadaláért; elvezeti gondolatainkat Gilgames csodálatos eposzáig, Ea, Anu és Isztár költőinek is nevezhető kultuszához.


A Tigris és az Eufrátesz folyók menti óriási birodalom hatalmát és jelentőségét az is mutatja, hogy a héber nyelv megőrizte Tammúz szavát. Értelmét (kicsit az írásmódját is) átalakította, ezzel azonban szimbolikáját időtlenné tette. Ráadásul ezt az évi körfogás rendszerében a természet csúcspontján helyezte el: a növények érésének idején. Így ez az alkotás ünnepe is, tehát dicsérete a tanulásnak, elismerése a szorgalomnak, gondoskodásnak, diadala a tehetségnek. Vagyis a jó tervezés, az ügyes vezetés, a féltő ápolás után jő a bőséges termés, a gazdag aratás.

Egyszóval így áll előttünk az ember: alul a munka, felettünk a csillagos ég, s a köztes szubsztanciában az áldott gondviselés. És ott van lelkünkben a remény a folytatásra, a mindig megújulásra.

A zsidó szellem kiemelkedik az ambivalens dolgok egyidejű megjelenítésében. Az emelkedett természeti diadal, az öröm mellett máris – gondoljunk a hagyományos zsidó esküvő szertartására az összetört pohárral – ott a mély szomorúság, az utalás a gyászra. Mert ez is, mintha az örök körforgás része volna. Hiszen Mezopotámia felől – immár Babilóniából – újra felbukkant a Két Folyó neve: az arról jövő marcona katonák rombolták le Jeruzsálemet. A Szentélyt védő falon rést ütöttek: ez a HURBAN, a rettenetes böjt kezdete. Aztán más idők jöttek, más támadók – mert ne feledjük: támadók mindig vannak, és mindig jönnek –, hogy újra rátörjenek a Tóra otthonára. A szír-görög pogány roham később is példát adott a gyűlölködőknek, a féltékenykedőknek, a rablásra éheseknek, akik ideológiájukkal, felszított indulataikkal mindig a Szentély ellenségeit követik. Talán csak azt nem tudják, hogy újra és újra fellépnek ellenük a mindenkori Hasmoneusok, és csak a győztesek emlékére égnek a Menóra gyertyái – az idők végezetéig.

Tammúz tehát a teljesség hónapja. A múló és a kezdő idő jelképe, az örökkévalóság összefoglalója. Művészek ösztönzője és az alkotó, a teremtő szándékú emberek segítője. A kultúrák egymásra találásának tere és ideje. Akár a szerelem.

Egyetlen személyes, jó tanáccsal azért szolgálnék. Ha a szomorúság, bánat éri el lelkünket, s szívünket a történelem rossz emléke szorítja össze, hallgassuk meg Vivaldi Négy Évszak című varázslatának Nyár tételét. És gondoljunk Tammúz örök jelenvalóságára. Hogy egy-egy pillanat, perc elmúlhat ugyan, de az Alkotó alkotása, az emberi lélek derűs kisugárzása örökké fennmarad.

Benedek István Gábor

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek