Szerdócz Ervin főrabbi: A hamis önkép elvakítja az embert

Az aktuális hetiszakasz, a Korách kapcsán (וַיִּקַּח קֹרַח – „Pártot ütött Korách” – IV.M. 16/1.) Szerdócz Ervin fejti ki gondolatait az önmagukkal elégedetlen, hamis önképpel rendelkező, elvakult emberek tragikus sorsáról. Mit tanulhatunk Korách esetéből?

Korách labilis, magával elégedetlen, lázadó ember. Irigység forrong benne Mózes ellen, pedig Ő az  I-en által választott vezető! Nem tudunk többet róla. Nem tudhatta, amit sokkal később bölcs Salamon mond: „Aki rosszat forral embertársa ellen, önmagára hárítja a bajt". Nem volt egyedül. Befolyásos emberekkel vette körül magát, akiknek vele együtt az volt a legfőbb törekvésük, hogy hatalomhoz jussanak. A lázadás elkeseríti Mózest. Dávid király így fejezte ki érzéseit, amikor fia fellázadt ellene: „Még a barátom is, akiben megbíztam, aki együtt ette kenyeremet velem, az is ellenem emelte a sarkát" (Zsoltárok 41:10). Mózesnek eddig csak kívülállókkal kellett küzdenie, itt viszont az unokatestvére, az okos és gazdag Korách uszít ellene: kétségbe vonják Mózes és Áron autoritását. 

Korách valódi tragédiája az, hogy  elégedetlen volt önmagával. Mást képzelt magáról, más akart lenni, mint ami volt. Elvakította a hamis önkép, az, hogy mi lehetne, lehetett volna. 

Huszt egykori rabbija, Grünwald Mózes (1853-1910) az Árugát háBoszem című responzumában írja: „Nem szabad senkinek panaszkodnia, azt mondva: miért teremtett engem ilyen gyenge felfogó képességgel az Örökkévaló? Vagy: miért nem teremtett élesebbnek, intelligensebbnek? Vagy: Ha az Örökkévaló másnak teremtett volna, akkor jobban tudnám szolgálni őt”. 

Talán Korách-nak nem is volt más hibája vagy bűne, büntetése mégis a teljes megsemmisülés.

„S amint egyetlen folt elékteleníti a fehér ruhát, és amint egyetlen légy bűzhödtté teheti a fűszeres olajt, úgy egyetlen egy vétkezés is semmivé tehet sok jó cselekvést” (Kohel, rab. 10/1.) Mózes arcra borult, I-nre bízta, hogy tegyen igazságot. A történet végén Korách-ot – és vele együtt társait – elnyeli a föld. „I-en akarata nélkül még csak egy hajszála sem görbül meg az embernek.” ( Talmud Chulin 7.b.) 

Az 1800-as években Galicia egyik kisvárosába költözött egy tudományára nagyon büszke litván zsidó. Rövidesen az lett a szokása, hogy a közösség rabbijának tanításait, prédikációját kacifántosabbnál kacifántosabb kérdésekkel, beszólásokkal zavarta. A rabbi megkérte, hogy keresse fel a házában és ott beszéljék meg azt, ami foglalkoztatja. A férfi azonban nem ment a rabbi házába, minden alkalommal továbbra is zavarta, ahol csak tudta. 

A hívek ezt szóvá tették, mire a rabbi ezt válaszolta: „Meglátjátok, ha egyszer eljön hozzám, meg sem fog tudni szólalni”. Ezt a hívek visszamondták a litvánnak, aki azt kérdezte:
– Miben járatos a rabbitok? 
– A Zohárban – válaszolták neki.
A litván erre végigjárta a környék misztikában járatos embereit és kérte, mutassanak neki egy különösen nehéz szakaszt, majd elment a rabbi házába, ahol legnagyobb meglepetésére az asztalon levő könyv pontosan ott volt kinyitva, ahol a Zohárban a nehéz kérdés szerepelt. Nagyon meglepődött és azonnal azon kezdte törni a fejét, mi mással tudná megszégyeníteni.
Ekkor a rabbi feltette ezt a kérdést:
– Járatos a Talmudban?
– Micsoda kérdés, rabbi! Persze, hogy járatos vagyok – válaszolta nagyképűen az ember.
– Nos, a Talmudban az áll – folytatta a rabbi –, hogy amikor a gyermek az anyja testében van, egy angyal fejére helyez egy ragyogó lámpást. A gyerek annak fényénél az egész Tórát megtanulja. Amikor eljön az idő, hogy megszülessen, egy másik angyal érkezik, aki rásuhint a gyerek szájára, mire az mindent elfelejt. Hogyan kell ezt értelmezni? Miért van szükség arra, hogy mindent megtanuljon, utána pedigmindent elfelejtsen?
A litván hallgatott.
A rabbi pedig folytatta:
– Számunkra egyáltalán nem világos, miért teremtette I-en a felejtést! És mégis van értelme, hiszen másképp nem teremtette volna! Ha nem lenne felejtés, mi másra gondolna az ember, mint a halálra. Nem építene házat, nem vetne, és nem aratna, nem foglalkozna semmivel. Ezért adja az embernek I-en a felejtés képességét. Az egyik angyal tehát azzal van megbízva, hogy úgy tanítsa a gyereket, hogy semmit se felejtsen, a másik angyal megbízatása, hogy a gyerek szájára üssön, amivel mindent elfelejt. Egyszer azonban az angyal elfelejtette ezt megtenni és nekem kell most helyette megtennem. Most pedig adja elő azt, amiért és amivel jött! 

A litván férfi csak hebegett-habogott, semmi nem jutott eszébe. Igazán már azt se tudta, mit keres ott. Kilépett a rabbi házából és elfelejtett mindent, amit előbb tudott. Tudatlan ember lett belőle!

Mesélték: később a rabbi samesza lett. Ő gyújtotta meg a lámpásokat az imaházban a tanuláshoz, az imákhoz. Minden tanításon részt vett, és rövidesen tudós ember vált belőle... 

Ez tehát a lázadó Korách tanítása: „Menj lejjebb két-három fokozattal a téged megillető helynél és ülj oda. Jobb, ha azt mondják neked: menj fel, mintha az mondanák: menj le!” (Ávot d’rabbi Nátán 25.)