Az úton végig kell menni – Jákob, a Jóisten hosszútávfutója

Ézsau csupa érzelem, érzéki késztetés, éhség, fájdalom, öröm és szomorúság. Ézsau szeretnivaló figura, de tökéletesen érzelemvezérelt. Hiányzik belőle a kitartó szeretet szívóssága. A szeretet nem csak érzés, hanem figyelem és türelem is. Önmagunk visszafogása, a Másik lenni engedése. 

Ézsau másik neve Edom, Edomnak hívják a népet, amely Tőle származik. A név azt jelenti, hogy vörös, ebből a gyökből képezik a modern héberben is ennek a színnek a nevét, a Vöröskereszt Magen David Adom, vagyis tulajdonképpen Vörös Dávid-csillag. A fiatalember vörös színű, ahogy a főzet is, amelyet megvesz Jákobtól és elsőszülöttségét adja érte. Vörös, mint a vér, héberül Dám. Dám, Edom. Ézsau vörös, szangvinikus, a vére hajtja, ahogy mondani szokás, nem az esze vezeti. Bármit odaadna azért, hogy ami elékerül, azt azonnal behabzsolhassa. Amikor rájön, hogy becsapták, őrjöng. Mindig a legközvetlenebb érzelmi reakciókat produkálja, ami a szívén, az a száján. Vagy bemegy rajta étel, vagy kijön rajta ordibálás formájában. És aztán megnyugszik. Ha első dühét kiélte, kikiabálta, ha csillapította éhségét, jól van. Nem árt a légynek se. 

Egyszer próbál meg tervezni előre. Kiviszi embereit, négyszázat, amikor meghallja, hogy Jákob több mint húsz év után megérkezik, gondolja, most akkor végre elszámol vele. Hadsereget toboroz ellene, hogy ki ne csússzon a kezéből. Számításába ott csúszik hiba, hogy megpillantja szembejövő öccsét. És akkor már el is felejti a számonkérést, könnyezve rohan hozzá, karjait kitárva. Mert, ha becsapta is, az öccse. Szereti Jákobot. Erőt vesznek rajta az érzelmei, nem tud haragudni. Ézsau, ebben hasonlít Jákobra, könnyen elsírja magát. Egy érzelemtelített, baromi erejű óriáscsecsemő. Aki elmondhatatlan gyengédséggel szereti édesapját, Izsákot és mindennek ellenére rajong Jákobért. Szívesen együtt is lakna vele ezután, Jákob hárítja el, hogy egyetlen nagycsalád, nemzetség legyenek. 

Egy ennyire nagy szívű ember, gondolhatnánk, igazán lehetne maga is az ígéret örököse. Miért csak Jákob, hol marad Ézsau, hogy ő is a népek fényévé legyen? 

Az érzelmek nagyon fontosak, de ha semmi nem kontrollálja őket, elsodorják a személyiséget, cseppfolyóssá teszik. Ha mindig az érzéseinkre hallgatunk, nem vagyunk képesek a néha szükséges önfegyelemre, hol agyonütéssel fenyegetjük csalárd öcsénket, hol a nyakába borulunk zokogva, csak figyelmesen elbeszélgetni nem tudunk vele. Ha vigyáznunk kéne valamire, odaadjuk egy tál vörös kulimászért. Nem tudunk várni, türelmet tanúsítani, figyelmet mások iránt, visszafogni magunkat, lenni engedni másokat, kibékülés után rögtön össze akarunk költözni, egészen a következő érzelemvezérelt jelenetig. Az érzelemvezéreltség a szeretet bájos gyermekkora. A népek fényeként élni azonban felnőtt szeretetet igényel. Nem elég mindig, hogy „én csak jót akartam”. 

Ézsauk nélkül sokkal örömtelenebb volna az élet és megindító, ahogy elfelejti, miért is jött tulajdonképpen, amikor megpillantja két évtized múltán Jákobot. Ézsaut nagyon lehet szeretni, de építeni nem lehet rá. Jákobra, aki ledolgozott 20 évet, átlátta Lábán ronda trükkjeit, megküzdött az angyallal és vállalta régi csalása minden következményét, rá igen. Jákob is sír, de gyengédségének fedezete az előtte elvégzett munka. Az edzett, kemény, erős szeretet képes elbírni mások fájdalmát, pontosan tudják ezt az orvosok, akik már nem halnak meg kicsit minden beteggel egy idő után, a szociális munkások, a lélekgyógyászok, akik a gyógyulás érdekében képesek távolságot tartani. Mert ez az egész nem róluk szól, nem az ő érzéseik a főszereplői. Mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szeretet, ahogy az Énekek éneke mondja.