Magyar zsidók Trianon előtt

2020. Június 04. / 15:08


Magyar zsidók Trianon előtt

A trianoni békediktátum századik évfordulója alkalmából a Rubicon folyóirat egyik cikkéből adunk ízelítőt, amely a magyarországi zsidóság számarányát járja körül. Ennek azért van jelentősége, mert az 1921-ben életbe lépett trianoni határok több százezer magyar zsidót is határon kívül rekesztettek. Az írásból kiderül: a 19. század végén erőteljessé vált a magyarországi nemzetiségek magyarrá válása, asszimilációja, s ebben a magyarországi zsidóság jelentős szerepet játszott.


Az első korlátozottan használható forrás, az 1735-38-as első zsidóösszeírás (Conscriptio Judaeorum) szerint a 30 vizsgált megyében a zsidók száma 12 ezer volt, mivel azonban ez az összeírás adózási okokból készült, ezért valószínű, hogy az így kapott számérték valós számuk alatti volt – Acsády Ignác teljes számukat 15-18 ezerre becsülte, s arányuk kb. 0,5% lehetett a teljes lakosságból. 

Jegyzet 2020-06-04 145954.png

Meglehetősen érdekes azonban, hogy nagyobb részük ekkor még az északnyugati (Pozsony, Nyitra, Trencsén, Moson) megyékben élt: cseh és morva származású volt az összes magyarországi zsidó családfők kb. kétötöde. Ennél jóval kevesebb volt a német és osztrák származású zsidók száma (Vas, Sopron, Moson), az északkeleti megyékben élő lengyelországi (galíciai) származású zsidók lélekszáma pedig ekkor még messze alatta maradt a nyugatiaknak. Velük szemben a szefárd zsidóknak már csak kis lélekszámú csoportjai maradtak Erdélyben és a Temesközben. 

A zsidók ekkor még általában nem lakhattak a nagyobb városokban – Budán vagy Pesten például eleinte csak a heti piacokon és vásárokon jelenhettek meg árusként, de Óbudán jelentős számban éltek a Zichy birtokon. A kisebb városokban és kereskedelmi központokban azonban egyre jobban megtelepültek, az 1767-68-as zsidóösszeírás szerint a családfők csaknem fele (főleg mezőgazdasági) kereskedelemmel foglalkozott, a többiek kocsma és egyéb bérletekből, pálinkafőzésből és kézművesiparból éltek.

Az első meglehetősen hitelesnek tekinthető számértéknek a II. József-féle 1785-87-es népszámlálás eredményeit tekinthetjük. Az ezt követő nem nemesekre vonatkozó összeírások (1805, 1825, 1830, 1846), Fényes Elek számításai (1840), majd az osztrákok által végrehajtott népszámlálás (1850) és az első magyar népszámlálás (1869) adatai településszinten tartalmazzák a zsidók, majd az izraelita vallásúak adatait és jól mutatják a számszerű növekedést, a területi megoszlást és annak változásait. Az összeírások adatait némi fenntartásokkal kell kezelnünk, a korai népszámlálások adatsorai azonban már a felekezeti vonatkozásban aránylag hitelesnek tekinthetők, az 1880-1910 közötti népszámlálások adatai pedig meglehetősen pontosak voltak.

jegyzet2.png

A zsidóság számának és arányának növekedése 1787 és 1869 között megdöbbentő mértékű volt, de az is egyértelműen látszik, hogy ez a növekedés 1869 után erőteljesen lelassult. A gyarapodást egyrészt messze az országos átlag felett természetes szaporodásuk, másrészt pedig az igen jelentős bevándorlásuk okozta, s nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a harmadik erősen determináló tényezőt sem, hogy körükben a jelentős bevándorlás következtében a szülőképes korúak száma és aránya is nagyobb lett. Jelentős problémát okoz a folyamatok vizsgálatakor, hogy e meghatározó tényezőkről csak 1869-től, sőt inkább 1880-tól vannak rendszeres és használható adatsoraink.

A 19. század végén erőteljessé vált a magyarországi nemzetiségek magyarrá válása, asszimilációja, s ebben a magyarországi zsidóság jelentős szerepet játszott. Az asszimiláció főleg a városi, nagyobb részben neológ zsidóság között volt jelentős, a falusi, elsősorban északkeleten élő, főleg Galíciából származó ortodox zsidók merevebben utasítottak el ennek lehetőségét. A két irányzat között komoly feszültségek alakultak ki - a neológok az asszimilációra nem hajlandó ortodoxokban látták az antiszemitizmus fő okát, azok pedig vallásgyalázóknak tartották az elvilágiasodott reformereket.

Mindez statisztikai adatokkal is alátámasztható: 1890 és 1910 között az izraelita vallásúak között a magyar anyanyelvűek aránya 63,8%-ról 76,9%-ra nőtt, a német anyanyelvűek aránya 33,0%-ról 21,7%-ra csökkent, az egyéb anyanyelvűeké pedig összesen 3,2%-ról 1,5%-ra. Egy mondatban tömören összefoglalva: a városi neológ zsidók általában magyarnak, a falvakban élő ortodox zsidók inkább német anyanyelvűeknek vallották magukat, illetve így írták össze őket. (A magyar népszámlálásoknál anyanyelvre kérdeztek rá, ezért a jiddis anyanyelvűeket a német anyanyelvűek közé sorolták: 1910-ben például a budapesti izraeliták 8,6%-a, míg Máramaros megyeiek 82,2 %-a volt német anyanyelvű.)

Településszerkezetileg is lényeges változások következtek be -  a 19. század elején a zsidóság túlnyomó többsége még falvakban élt, a század végére a helyzet megfordult, a városokban élő zsidók aránya lett a nagyobb: 1869-ben 30%, 1910-ben 51%.

a_magyarorszagi_zsidok_a_szamok_tukreben.jpg

A mellékelt térképen jól látható, hogy 1910-ben egyetlen járásban vagy városban sem alkottak abszolút többséget, falvak szintjén is csak néhányban (Alsókismartonhegy,  Tiszakarácsonyfalva, Faluszlatina stb.). Ugyanakkor számos városban az izraelita vallásúak aránya 30% feletti volt: Munkács 44%, Máramarossziget 37%, Ungvár 31%, Beregszász 30%, Bártfa 30%, legnagyobb városaink jelentős részénél pedig arányuk meghaladta a 10%-ot: Budapest 23%, Nagyvárad 24%, Szatmárnémeti 21%, Kassa 15%, Kolozsvár 12%, Pozsony 11%. Ezernél több izraelita vallásút 110 településen írtak össze.

(Címlapkép: a nagyváradi zsinagóga)

Forrás: Rubicon


mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Mazsihisz hírek
Megnéztük az izraeli államfői rezidenciát belülről