A Holokauszt 80.
emlékévének alkalmából Kunszentmártonban konferenciát, kiállítást és
könyvbemutatót tartottak, felidézve a tragédia éveit, és a soá utáni hiányt,
amivel szembe kellett néznie a város polgárainak.
Az esemény megnyitóján
felhangzott a jól ismert Szól a kakas már című zsidó népdal is, aminek
gyönyörű előadása atmoszférateremtő módon adta meg a hangot az előadások
témáihoz.
dr. Barna Gábor , a „Köttön Vezér”
Honismereti, Hagyományőrző és Városvédő Egyesület elnöke köszöntötte a konferencián
jelen lévő prominens személyeket, majd arról a veszteségről beszélt, ami
kérdésessé teszi, mit lehet mindezek után visszaemelni a közösségi emlékezetbe.
Felolvasta a rendezvény fővédnökének, Dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes
levelét, amelyben a politikus felidézte a zsidóság és a magyarok közös
történelmének kulcselemeit, és beszélt a helyi, tagolt zsidó társadalomról is,
akik a kirekesztés éveiben bénultan viselték az elvesztett egzisztenciát és a gyűlölet
rájuk zúduló borzalmait.
Ezt követően Wenner-Várkonyi
Attila, Kunszentmárton polgármestere szólalt fel.
– Emlékezünk, mert
emlékeznünk kell – mondta, majd Kertész Imre szavaival folytatta: – Auschwitz
óta semmi sem történt, ami Auschwitzot megcáfolta volna.
1944 júniusában a
kunszentmártoni zsinagógát gettóvá alakították, ahonnan a mintegy 200-250 fős
helyi zsidóságot Kecskemétre deportálták, majd Németországba és Auschwitzba.
Közülük alig néhányan térhettek vissza, és közel 180 kunszentmártoni vesztette
életét a náci koncentrációs táborokban.
A polgármester
azonban emlékeztetett rá, hogy az egykor itt élt emberek nem csupán számok
voltak. Megnyitóbeszédét Anne Frank gondolataival zárta:
– Mindig marad
valami szép, a természet, a napsugár, a gondolat szabadsága, amikért élni
érdemes. Erre kell felfigyelni, akkor újra magunkra és Istenre találunk, és
meglesz a lelki nyugalmunk. És aki maga boldog, az másokat is boldogít.
Herczeg Zsolt országgyűlési
képviselő köszöntötte a jelen lévőket. Beszédében hangsúlyozta: akként kell
emlékeztetnünk, hogy a felnövekvő generációnak képesek legyünk átadni a tudást.
Legyenek tisztában, milyen gyalázatot tettek meg emberek zsidó honfitársaikkal.
– Az
antiszemitizmus korunk velejárója, és időről-időre felbukkan – figyelmeztetett.
Hubai Imre , Jász-Nagykun-Szolnok
Megyei Közgyűlés elnökének nevében Győri-Papp Judit köszöntötte a
konferencia résztvevőit.
– Mondjátok el fiaitoknak! – idézte, majd hozzátette, sajnos nem csak a bibliai időkben aktuális a gondolat, hiszen a gyilkos antiszemitizmus a modern korban is képes volt eltörölni ezeket az emberek erről a vidékről. – A rendszerváltás után a zsinagóga méltatlan állapotából kulturális térré vált, ami ordas eszmék indulataira is emlékeztet ma minket.
dr. Fürjes Zoltán helyettes
államtitkártól elhangzott, hogy az emlékezés lehetőséget ad események tényszerű
felidézésére, de érzelmek átéléslére is, mindez pedig garancia lehet a
megelőzésre. Mindez azonban akkor ér valamit, ha a megemlékezés nem válik
rutinszerűvé és öncélúvá. Munkát kell fektetni a visszatekintésre, mint mondta,
„nem spórolhatjuk meg az érzelmi hullámvasutat, amire fel kell ülnünk”. Az
emberiség legkegyetlenebb időszakát éltük át a XX. században, amikor paradox
módon a humánum és a bestializmus egyszerre volt jelen a világban. A politikus
emlékeztetett rá, hogy ma nincs olyan család Magyarországon, akit ne ért volna
veszteség valamilyen „izmus” következtében, mindezen családi tragédiák mellett
mégis kitűnik az a szörnyűség, amikor egy egész közösség kontinentális
kiírásáról beszélünk. Kifejtette azt is, hogy nem lehet egyetlen nemzet
„nyakába varrni” mindezt, hiszen akkor az emlékezésünk nem töltené be szerepét.
A közös múlton keresztül az egymáshoz fordulásról beszélt, és kiemelte a
felállás, megújulás képességét, ami a zsidóság sajátja. Hozzátette, hogy mindehhez
szükséges a közösség ereje, és a másik ember segítő keze is.
– Európa ma
válságban van – jelentette ki a helyettes államtitkár, majd gondolatait azzal
zárta, mennyire fontos egymás segítése, a közös gyökerek és a közös felelősség
felvállalása.
Következett dr.
Grósz Andor, a Mazsihisz (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége)
elnöke, aki megrendítő történettel kezdte megszólalását. Győri zsidó család
leszármazottjaként a kunszentmártoni születésű dr. Róth Emil neve ismerősen
csengett a számára, így felidézte a híres rabbi tetteit, – aki a győri neológ közösség
lelkiismeretes vezetőjeként – még az utolsó úton sem hagyta cserben
közösségét. (Az életéről részletesebben ide kattintva olvashatnak.)
Grósz Andor
A Szövetség elnöke
beszédében kiemelte, hogy a holokauszt áldozatai akkor tűnnek el végérvényesen,
ha az emlékük is eltűnik. A náci gyűlölet terjesztőinek és magyarországi
követőinek az volt a céljuk, hogy végképp eltöröljék a zsidóságot. Ezért is
értékelendő gesztus az, ha egy település törekszik megőrizni a zsidó múltját,
emlékeket ápol, emlékhelyeket tart fenn, méltó módon ad új funkciót a pusztuló
épületeknek. A kunszentmártoni helytörténeti érdeklődés, a magángyűjtők
hozzáállása és Barna professzor úr tevékenysége messzemenően ezt képviseli.
Megmaradt a zsinagóga, rendezték a zsidó temetőt és előkerültek a
magángyűjteményekből is a zsidó vonatkozású dokumentumok.
dr. Grósz Andor
beszélt a helyi zsidó közösség életéről, munkásságáról, a város kulturális és
gazdasági életében elfoglalt helyéről.
Ezután kezdetét
vették az előadások, amelyeken a MAOIH Orthodox Levéltár igazgatója, Bíró Ákos
elnökölt.
dr. Barna Gábor Az együttélés
hétköznapjai címen mutatta be prezentációját, ahol bevezetett minket a település
zsidó közösségének történetébe, bemutatta, miképpen vették át a zsidók a görög
kereskedők szerepét a XIX. század közepére a térségben. A város hozzáállását
példázza az a döntés, hogy a szombati piacnapot áttették péntekre, ezzel is
támogatva a zsidók szombattartását, elfogadva szokásaikat. Sok más városhoz
hasonlóan itt is sokkolóan hat az a tény, miszerint évtizedeken át a helyi
közösség egyenrangú tagjaiként élhettek, mégis be tudott következni a
gettósítással, majd deportálással járó tragédia.
Sipos Anna a kunszentmártoni
szecessziós zsinagógáról szóló előadása tovább erősítette azt a gondolatot,
hogy milyen összhangban és megbecsültségben élhettek itt a zsidó közösség
tagjai.
dr. Dankó István „Vétessék fel az
ő lelke az örök életűek körébe…” című előadása a tiszazugi, temetőkbe engedett
bepillantást, így megismerhettük, milyen érdekességekre lelhetünk, ha
ellátogatunk a bét hácháimba, vagyis az „élet házába”, ahogy a zsidó hagyomány
nevezi e helyeket. A sírkövek által sok minden rekonstruálható, sok minden
megtudható az ott nyugvók emberi kvalitásairól is.
Vákiv Marietta Olyanok
voltak, mint mi című előadásában 30 mélyinterjú eredményét tárta elénk,
amiket idős, tiszazugi emberekkel készített, melyek szubjektív nézőponttal
egészítik ki a történelmet.
A program a
kiállítástérben, a Kaszinóban folytatódott, ahol megtekinthettük a szakmailag
jól felépített tárlat tárgyi elemeit, és elolvashattuk a zsidó lakosság
életéről, szokásairól szóló tablókat, valamint azt, hogyan zajlott a gettósítás
és deportálás a térségben. Ezekhez multimédiás segítségünk is volt, mivel
minden tablón szerepelt egy QR-kód, amely kiegészítette az ott leírtakat.
dr. Róna Tamás főrabbi méltatta
a kiállításon látható szakrális szimbólumokat és tárgyakat, majd arról beszélt,
hogy hagyományaink szerint a gondolatok és az érzések ugyanott születnek: a
szívünkben. A kiállításról is lelki, szellemi értékkel távozunk majd, amely
akkor nyer igazán jelentőséget, ha beszélünk róla.
A résztvevők ezt
követően a zsinagógába indultak, hogy méltó keretek között helyezhessék vissza
eredeti helyükre a két emléktáblát.
A szecessziós
stílusban 1911 és 1912 között épült új zsinagógában eredetileg 1948-ban
állíttatták az áldozatok hozzátartozói az emléktáblákat. Az épület az ÁFÉSZ
tulajdonába került a hatvanas években, és méltatlan módon bútorraktárként működött.
Ekkoriban a táblákat a budapesti Kozma utcai Izraelita Temetőbe szállították,
ahol némán várták a pillanatot, amikor újra hazatérhetnek. Minderre hatvan évet
kellett várni. Ma az egykori zsinagóga épülete a városi kulturális életét
szolgálja.
A zsinagóga tere
megtelt, és a meleg idő ellenére a különböző korosztályok képviselői érdeklődve
hallgatták a könyvbemutatót, ahol dr. Dankó István orvos és
helytörténeti kutatóval dedikáltathatták példányaikat. A szerző azt ígérte,
hogy hamarosan elektronikus formában is elérhetővé válik a mű, így minél
szélesebb körben elérhetik majd az olvasók.
A megnyitóbeszédét
Keszler Gábor a Magyarországi Orthodox Izraelita Hitközség (MAOIH)
elnöke mondta el.
– Főhajtásunk
elengedhetetlen, de nem elegendő – hangsúlyozta, majd hozzátette, minden
segítséget meg kell adnunk a vidéki zsidóságnak, hogy méltó módon emlékezzenek
és emlékeztessék az új generációt is a történtekre.
A rendezvény a
város önkormányzatának holokauszt-megemlékezésével és az eredeti helyükre
visszahelyezett emléktáblák leleplezésével folytatódott. Az eseményen
közreműködött Dezső Dóra eladóművész és Szabó-Kocsis Zsuzsanna
népdalénekes.
Szücs Balázs , VII. kerületi
alpolgármester elmesélte a zsinagógai emléktáblák hatvanévnyi száműzetése utáni
visszakerülésének történetét, amely Jokity Zita és Szaszkó Antal
kezdeményezése által valósult meg.
– Jön egy kor,
amikor a föld fertőzötté lesz a lakói által – idézte a Jesájá próféta könyvében
olvasott komor jövendölést dr. Róna Tamás. – Volt egy kor, amikor az
egyetemes emberi törvényeket csizmás lábak taposták meg.
Emlékeztetett rá,
hogy azon kevesek, akik visszatértek a pokolból, kezükön hordozták a jelet. Mi
a szívünkön hordozzuk, és felelősségünk van abban, hogy ezek a táblák örök
mementóként hazatérhettek.
Zucker Kertész Lilla beszámolója
dr. Grósz Andor, a Mazsihisz-elnökének a megemlékezésen elhangzott megrendítő beszédét olvashatják:
Tisztelt
Emlékezők, kedves Hittestvéreim, Hölgyeim és Uraim!
Az utóbbi
évtizedben Magyarországon egy új szó született: emlékezetpolitika. Politikusok
vitatkoztak azon, hogy hogyan és mire kell emlékezni.
Én zsidó ember
vagyok, ezért a politikusok bölcsessége mellett sokszor fordulok a zsidó
bibliához, a Tórához. Megnézem miképpen emlékezik Ábrahám, Izsák vagy Jákob.
Esetleg József vagy Mózes.
És gondolom nem
csodálkoznak, ha azt mondom, hogy ott, Mózes első könyvében találtam meg azt a
gondolatot, amit ma szeretnék megosztani Önökkel - mindannyiunk lelki
fejlődésére. Amikor az ősapa Jákob - és az apósa Lábán útjai elváltak
egymástól, akkor Jákob felállított egy emlékoszlopot, majd így szólt az
apósához: „éd há-gál há-ze, ve-édá há-mácévá”
„Legyen tanú
nekünk ez az emlékkő, és örök mementó ez az emlékoszlop” Tudták mindketten, sok
minden történt a közös életünkben, ám tudták, nem lehet örök fájdalomban és
örökké tartó haragban élni. Éppen ellenkezőleg! Üzentek a jövőnek, hogy meg
kell tanítani gyermekeinket arra, hogy az ember azért születik erre a világra,
hogy azt napról-napra jobbá és jobbá tegye!
Hogy a ma jobb
legyen, mint a tegnap volt - és a holnap jobb, mint a ma.
Ezt hívja a Talmud
„tikun olám”-nak, ami a zsidó hit alapja, hogy képesek vagyunk a világot napról
napra jobbá és szebbé tenni.
Igen, ez a 3500
esztendős zsidó emlékezetpolitika! Hogy szembenézünk, és megállapodunk… Az
emlékek közösek, az örömök közösek, ám a fájdalmak is közösek.
Emléktáblát
állítunk ma vissza. Mit mondott Jákob ősatyánk? „Legyen tanú nékünk ez az
emlékkő, és örök mementó ez az emlékoszlop”
Legyen tanú az a 2
X 100 név, ami az emléktáblán van, akik, ha egymás kezét fognák elérnének innen
a zsinagógától a Kőrös partjáig.
Legyenek tanúk a
gyermekek, akiknek neveit könnyel véstek a márványba:
Blau Sanyika, Deutsch Ferike, Deutsch Sárika, Klein Évike, Klein Bandika, Klein Katika.
Ám legyen tanú az
a lelkesedés is, amelyik ezt a táblát visszahozta 60 évnyi porosodás után.
1964-ben a város
nem akart szó szerint „szembenézni” a saját múltjával, nem akarta látni a
neveket napról-napra - a zsinagóga falán. Felküldték Pestre, hogy ott majd
elrakják valami hátsó poros raktárba.
Ám Jokity Zita és
Szaszkó Antal lelkében őszintén élt az ősi igazság, amit a Talmud is leírt:
„Meg kell tanítani
gyermekeinket arra, hogy az ember azért születik erre a világra, hogy azt
napról-napra jobbá és jobbá tegye!”
Zita és Antal
tudta, hogy ehhez meg kell ismerni saját magukat, és a saját múltukat.
Éppen ezért
felkutatták a táblákat és azokat visszaadták a városnak. - Igen, visszaadták!
Ám nem csak a
táblákat! - Hanem a táblákkal együtt a város önbecsülését is, hiszen a táblák
elmesélik, hogy itt lakott a Lőwy, a Klein, a Goldmann és a Herskovics család.
De itt lakott a
már magyarosított nevű, de zsidó Elek, a Benkő és a Kőrösi család…
Ám álljunk meg egy
pillanatra! Nézzünk majd rá a táblára!
Ott olvashatunk
két nevet: Kőrösi János és Jánosné. Gondolkozzunk el, mi lehetett az eredeti
családnevük?
Klein? Kohn?
Krausz? És vajon a város csodaszép folyója iránti tiszteletből vették fel a
Kőrösi nevet? Nem tudjuk….
De én hiszem, hogy
ezen táblák visszahelyezése részben visszaadja a mártírhalált halt zsidó
emberek álmait. Hogyan?
Hogy mi álmodjuk
tovább azokat! Hogy mi fejezzük be az ő BE NEM fejezett imáikat!
Emlékező barátaim!
Sohase feledjük el Jákob ősatya 3 és fél évezredes tanítását!
„Legyen tanú
nékünk ez az emlékkő, és örök mementó ez az emlékoszlop”
Közös magyar-zsidó
kötelesség az emlékezés!
És nem egy múló
pillanatig, hanem tartósan, mint a kő. Ahogyan Jákob tette, amikor közös
emlékezésre hívta apósát Lábánt, Lea és Ráhel édesapját.
Magyarország
emlékezetpolitikájának pedig legyen fókuszában az oktatás!
Legyen
Magyarország kormányának nemes gesztusa – önmaga irányába - hogy feldolgozza és
közérthető, akár interaktív módon megtanítja az iskolás gyermekeknek, hogy a
Kárpát medence történelmében milyen erős volt a magyar-zsidó ezeréves
együttélés.
Hogy ezek az
emberek, akiknek a neveit itt látjuk, ők őszinte hazafiak és lelkes
lokálpatrióták voltak! Ők érző és alkotó zsidó vallású, magyar emberek voltak. Akiket
megölt a gyűlölet.
Ha ezt megértjük,
és megtanítjuk a gyermekeinknek, akkor szülői reményeink szerint őrajtuk
teljesednek be Jesája próféta szavai:
„Nem emelnek sem
kezet, sem kardot egymásra, és a népek nem tanulnak többé háborút!
Emlékező barátaim,
ezen nevek mögött élő lelkek ezért könyörögnek, hogy mi, 80 esztendővel az ő
mártírhaláluk után tanuljunk a múltból, a történelemből.
És legyen nekünk
tanú ez a 2 emléktábla, mint a tízparancsolat 2 táblája, ami arra tanít, hogy
nem elég „csak” Istent tisztelni, szeretni és csodálni, hanem ugyanúgy kell
minden embertársunkat tisztelni, szeretni és csodálni.
„megbűnhődte már e
nép a múltat és jövendőt!” – írta le Kölcsey
Ferenc,
És mi tegyük hozzá
az izraeli himnusz címadó sorát:
„od lo ávdá
tikváténu, hátikvá bát snot álpájim”
Még nem veszett el
a remény, a remény, amiben évezredek óta hiszünk”
Hisszük, hogy
eljött az ideje, hogy a különböző világnézetű, különböző vallású, különböző
párthovatartozású, emberek együtt és egy gondolattal, egy akarattal és egy
érzelemmel emlékezzünk és tanítsuk gyermekeinket – unokáinkat – emberségre, a
kőtáblák üzenetére!
Sálom!
Legyen béke
és méltó emlékezés! Legyen őszinte és építő közösség ebben a csodaszép
városban! Köszönöm, hogy meghallgattak!
