Ma 100 éve született Kabos László, a „kis Kabos”

Édesapja sógorának, a nagy Kabos Gyulának, persze, csak a kisöccse volt a mindent makacs életigenléssel kinevető, apró termetű slemil, mindenki becézett kedvence, aki segített elviselni a vigasztalan szocializmust. Aki el is játszotta A veréb is madárban, hogy nem megy innen sehová, aki csak itt volt otthon, a Vidám Színpad és a Dohány utcai Zsinagóga között.

Ő volt „a” kis zsidó a létező szocializmus magyar kabarészínpadán, a kis „vörös Kabos”, akinek semmi sem sikerül és akinek mégis sikerül minden. Igen, egyszerre. Ahogy A veréb is madárban: ő az élet császára amerikás magyarként és ő a saját ikertestvére, a szerencsétlen balek is itt, Pesten a kettős főszerepben. Egész életén keresztül ezt a kettős főszerepet játszotta a chaplini recept szerint.

Kertésznek tanult, munkaszolgálatra vitték, aztán megjárta Mauthausent. Az, amit látott, annyira elkeserítette, hogy amint tehette, azonnal hazajött és egész életén át nevettette ennek a szegény kis országnak a lakóit, akiknek minden kis vigaszra szükségük volt: ő lett a Kádár-korszak emblematikus komikus karaktere. Ahogy Kellér Dezső mondta az 50. születésnapján: „Egy színész karrierjét sok veszély fenyegeti. A naiva felett eljárhat az idő. A bonviván elhájasodhat. Az énekes berekedhet. Téged kezdettől fogva csak egy veszély fenyegetett. Hogy az idők folyamán megszépülsz. A sors kegyes volt hozzád”.

Az az igazság, hogy tényleg kegyes volt hozzá a sors: szinte az utcán kezdte, amolyan vásári komédiásként, parodistaként, „a háború utáni idők úgynevezett „tömbmulatságain”, ahol az udvarokra kitett hokedlikről vagy a körgang rácsaira könyökölve élvezték Jávor Pál-, Gózon Gyula-, Csortos-utánzásait” – írta nekrológjában Molnár Gál Péter. A háború után, a rommá lőtt, lázasan újjáépített városban minden színpaddá vált számára: „Kamaszként egy május elsejei utcabálon, az Almássy téren fölállított alkalmi deszkákon láttam először” – meséli ugyancsak Molnár Gál. Így kezdődött.

A „tüsszentő-szereppel” folytatódott „egy Duna-parti csónakházban”, ahol feltűnt egy pillanatra az Állami Áruház kockáin, hogy egy nála kétszer nagyobb csónakkal küzdve ügyetlenkedjen, 5 másodperc alatt is „megcsinálva” örök magánszámát, önmagát. Ő írta, rendezte és játszotta új és új poénokkal örökké saját „kiskabosságát” és aki az utcáról és a belső udvarokról indult, az meghódította állandó szerepével az országot, a filmet, a tévét és a világot is turnéi során: páratlan népszerűség övezte alakját és páratlan tervgazdasági kasszasikerek. De ugyanaz a szerény, iszonyatos tempóban robotoló komédiás marad, mint aki az Almássy-tér világot jelentő deszkáin is volt. Kedves, szerény figura, két ügyhöz ragaszkodik igazán: a közönségéhez, a magyarul értők picinyke, szétszórt csoportjaihoz, a széles nagyvilágban, – akikért elmegy vidéki kistelepülésekre, a szomszéd országok magyar közösségeihez és a tengeren is túlra – és a hetedik kerület kis zsidó világához: a Vidám Színpad és a Dohány Zsinagóga közötti térhez.

Utolsó, visszavonultan élt éveiben gégedaganattal küszködött, lényegében megnémult és még ekkor is tovább játszotta kettős főszerepét, viccet csinált ebből a nyomorúságból is: „kaptam a sorstól 60 év ráadást, beszélgethettem eleget” – mondta elégedetten, Mauthausenre utalva. Jom kipur napján halt meg, két nappal a születésnapja előtt, 2004 szeptember 26-án.

A Kozma utcai zsidó temetőben pihen ki egy nehéz és mindennek ellenére boldog életet. Ma lett volna 100 éves.