Édesapja sógorának, a nagy Kabos
Gyulának, persze, csak a kisöccse volt a mindent makacs életigenléssel
kinevető, apró termetű slemil, mindenki becézett kedvence, aki segített
elviselni a vigasztalan szocializmust. Aki el is játszotta A veréb is madárban,
hogy nem megy innen sehová, aki csak itt volt otthon, a Vidám Színpad és a
Dohány utcai Zsinagóga között.
Ő volt „a” kis
zsidó a létező szocializmus magyar kabarészínpadán, a kis „vörös Kabos”, akinek
semmi sem sikerül és akinek mégis sikerül minden. Igen, egyszerre. Ahogy A
veréb is madárban: ő az élet császára amerikás magyarként és ő a saját
ikertestvére, a szerencsétlen balek is itt, Pesten a kettős főszerepben. Egész
életén keresztül ezt a kettős főszerepet játszotta a chaplini recept szerint.
Kertésznek tanult,
munkaszolgálatra vitték, aztán megjárta Mauthausent. Az, amit látott, annyira
elkeserítette, hogy amint tehette, azonnal hazajött és egész életén át
nevettette ennek a szegény kis országnak a lakóit, akiknek minden kis vigaszra
szükségük volt: ő lett a Kádár-korszak emblematikus komikus karaktere. Ahogy
Kellér Dezső mondta az 50. születésnapján: „Egy színész karrierjét sok veszély
fenyegeti. A naiva felett eljárhat az idő. A bonviván elhájasodhat. Az énekes
berekedhet. Téged kezdettől fogva csak egy veszély fenyegetett. Hogy az idők
folyamán megszépülsz. A sors kegyes volt hozzád”.
Az az igazság,
hogy tényleg kegyes volt hozzá a sors: szinte az utcán kezdte, amolyan vásári
komédiásként, parodistaként, „a háború utáni idők úgynevezett „tömbmulatságain”,
ahol az udvarokra kitett hokedlikről vagy a körgang rácsaira könyökölve
élvezték Jávor Pál-, Gózon
Gyula-, Csortos-utánzásait” – írta nekrológjában
Molnár Gál Péter. A háború után, a rommá lőtt, lázasan újjáépített városban
minden színpaddá vált számára: „Kamaszként egy május elsejei utcabálon, az
Almássy téren fölállított alkalmi deszkákon láttam először” – meséli ugyancsak
Molnár Gál. Így kezdődött.
A „tüsszentő-szereppel”
folytatódott „egy Duna-parti csónakházban”, ahol feltűnt egy pillanatra az
Állami Áruház kockáin, hogy egy nála kétszer nagyobb csónakkal küzdve
ügyetlenkedjen, 5 másodperc alatt is „megcsinálva” örök magánszámát, önmagát. Ő
írta, rendezte és játszotta új és új poénokkal örökké saját „kiskabosságát” és
aki az utcáról és a belső udvarokról indult, az meghódította állandó szerepével
az országot, a filmet, a tévét és a világot is turnéi során: páratlan
népszerűség övezte alakját és páratlan tervgazdasági kasszasikerek. De ugyanaz
a szerény, iszonyatos tempóban robotoló komédiás marad, mint aki az Almássy-tér
világot jelentő deszkáin is volt. Kedves, szerény figura, két ügyhöz
ragaszkodik igazán: a közönségéhez, a magyarul értők picinyke, szétszórt
csoportjaihoz, a széles nagyvilágban, – akikért elmegy vidéki kistelepülésekre,
a szomszéd országok magyar közösségeihez és a tengeren is túlra – és a hetedik
kerület kis zsidó világához: a Vidám Színpad és a Dohány Zsinagóga közötti
térhez.
Utolsó,
visszavonultan élt éveiben gégedaganattal küszködött, lényegében megnémult és
még ekkor is tovább játszotta kettős főszerepét, viccet csinált ebből a
nyomorúságból is: „kaptam a sorstól 60 év ráadást, beszélgethettem eleget” –
mondta elégedetten, Mauthausenre utalva. Jom kipur napján halt meg, két nappal
a születésnapja előtt, 2004 szeptember 26-án.
A Kozma utcai
zsidó temetőben pihen ki egy nehéz és mindennek ellenére boldog életet. Ma lett
volna 100 éves.
