Azért dolgozott egész aktív élete során, hogy közelebb hozza a Tórát a zsidósághoz. Nem prédikált róla, hogy mit kéne a híveknek csinálniuk, nem leszidta őket, amiért mernek nem olvasni arámiul, hanem elképesztő intellektuális erőfeszítéssel lefordította a modern zsidó világnak a Talmudot, kortárs könyvvé tette.
Hászid megtérő volt, kommunista cionista édesapa gyermeke, noha komoly hászid családtörténettel. Tanult természettudományokat az egyetemen és mellette tanulta a Tórát, későn kezdte és korán lett mégis mester. Amikor 28 éves, belefog abba, hogy a hatalmas szövegfolyamát a Talmudnak lefordítsa modern héberre, érthetővé tegye, hogy aztán megjelenjen más nyelveken is. Hogy érthetővé tegye, elevenné, aktuálissá a modern ember számára a saját hagyományát, hogy szeresse az embereket és közelebb hozza a Tórához, ahogy Az Atyák tanításaiban áll. Ez motiválta „tudós” erőfeszítéseit, az emberek és a Tóra (az írásbeli és a szóbeli Tóra, a hagyomány) szeretete és az embereké, Izraelé. A hit, hogy a Talmud nélkül a modern zsidók sokkal rosszabb minőségű életre vannak kárhoztatva, hogy az egész Tóra tényleg „az élet Fája” nekünk, hogy hinni nem csak a Templomban kell. Hogy a rabbiknak nem szabad külön „beavatott” kasztot alkotniuk, akik elmondják, mit szabad, mit nem, a tanulatlanoknak, akiknek nem is kell tudniuk semmit, elég csak engedelmeskedniük, legalább addig, amíg szem előtt, a zsinagógában vannak. A Talmud mindenkihez szól, mindenkinek el kell juttatni.
Amikor elkezdte Adin Steinsaltz páratlan munkáját, 1965-öt írtunk, amikor befejezte, 2010-et. Arra fordította az életét, hogy közvetítsen, megmutasson, hozzáférhetővé tegyen valamit, ami számára is maga volt az élet, mióta csak megtalálta.
Míg az általa nem különösebben tisztelt izraeli Főrabbinátus a zsidóságot hatalmi kérdésként fogta fel, önmagát hatalmi aktornak tekintette, Steinsaltz spirituális hívásként tekintett a zsidóságra, közvetítendő, életet, világot formáló isteni üzenetként. Amíg a Főrabbinátus kvázi állami szervként kizárt, megbélyegzett, józsidó bizonyítványt osztott vagy vett vissza, ő hatalmas alázattal és tudással fordított és írt, közvetített. Sok ultraortodox rabbi haragudott rá, nyitottságát és szabadságát veszélyesnek és mérgezőnek tekintette, miközben kivételesen jámbor hászid volt, a lubávicsi tanítások követője. Azt hirdette, hogy a Főrabbinátus irreleváns, mert csak hatalmat gyakorol, de nem szólít meg senkit.
Márpedig a Tórát nem a hatalomgyakorlás terjeszti, az emberi szívet nem a hatalomgyakorlás ragadja meg, hanem a szólítás, a személyes hitelesség, a műveltség, a szelídség és a bölcsesség. A jó rabbi karakterjegyei szerinte, amilyen ő is volt. A jó rabbi türelmes pedagógus, empatikus és távolra is tekinteni képes pszichológus.
A magyarországi, a magyar nyelvű Talmud-tanulás-tanítás még alig tart ott, hogy Tőle elkezdjünk tanulni. Még addig is rengeteg munkánk van, zsidó, a zsidósághoz így vagy úgy kötődő emberek tízezreinek még semmit sem tanítottunk a szabadság évtizedei alatt mi, nagy zsidó szervezetek a Tóráról, az élet forrásáról. Idő és energiapazarló belső huzakodások, kiszorítósdik helyett ezzel és csak ezzel szabadna foglalkoznunk éjjel-nappal, hogy szeressük az embereket és közelebb hozzuk őket a Tórához. Erre tanít a nagy fordító, kommentátor, gondolkodó emléke.
Legyen emléke áldás számunkra, fonassék be lelke az élet kötelékébe.