A zsidó irodalom fennmaradását a szívén viselő, a háborús prózában pedig elsőként új hangot megütő Emmanuil Kazakevics (1913-1962) pályáján kalauzolja végig az olvasót Földeák Iván. A szerző szerint a halála után elfeledett író legjobb írásai az érzékeny problémafelvetésükkel és hiteles lélekelemzésükkel valami olyasmit kezdtek el, amit később az új szovjet háborús irodalom teljesített be. A Moszkvatér.com írását ajánljuk.
Tombolt a nagy háború. Később sokan, sokféleképp írtak róla. Volt időszak, amikor csak dithüramboszokat (dicshimnuszokat) lehetett közreadni, kiemelve a Nagy Tanító és Vezér szerepét a győzelemben. Az idő azonban helyre tette a dolgokat. Eljött az „olvadás” időszaka és tisztult a kép. A háborús diadal dicsősége mellett az áldozatvállalás keservei is megfogalmazódtak a művekben. Kevesen emlékeznek arra, hogy volt egy az irodalmi életből viszonylag korán eltávozott író, Emmanuil Kazakevics, aki elkezdett valamit, amit mások utána zajosabban vittek sikerre – olvasható a Moszkvatér.com portálon megjelent írásban.
Emmanuil Kazakevics (1913-1962)
A mai Ukrajnában található, az akkor a Szovjetunióhoz tartozó Kremencsukban 1913-ban született Kazakevics 1930-ban Harkovban végzi el a gépipari technikumot, majd a kor szavára hallgatva elhatározza, hogy részt vesz az új élet építésében. És nem is akárhol. Származása sugallja, hol teheti magát hasznossá. Még abban az évben elutazik a frissen létrehozott Zsidó Autonóm Területre, a Távol-Keletre, Birobidzsánba.
Szülei is követik a nemzetiségi körzetbe. Az apa, Geneh Kazakevics (1883-1935) a század elején már nevet vív ki magának, mint a zsidó újságírás egyik megalapítója és képviselője, s ezt a munkát folytatja az új helyen. A körzet első jiddis-orosz újságjának szerkesztője lesz, beindítója vidékén a hangos mozinak. Halála után utcát neveznek el róla, amelyet a harmincas évek végén, érdemeit elfeledve átneveznek.
Itt, Birobidzsánban indul Emmanuil Kazakevics írói pályája, s részint kapcsolódik a szovjet életben és kultúrában jelentős szerepet játszó zsidó kisebbséghez. Az írói pálya sikereit célul tűző huszonéves fiatalember egyelőre nem irodalmi terepen, hanem a tajga lápos földjén próbálja megvetni a lábát.
Grigorij Dobin (1905-2001), az oroszul is alkotó zsidó író, aki közel fél évszázaddal élte túl Kazakevicset, még regényt is akart írni kollégájáról, az ifjú kolhozelnökről, aki – félretéve irodalmi hajlamait – fejest ugrott a földművelés szakmai kérdéseibe. S közben bátorította, igyekezett egyben tartania a közösséget. A mezőgazdasági kaland nem tartott sokáig. Az ifjabb Kazakevicset kinevezik a birobidzsáni kultúrház építésvezetőjévé, majd ő lesz az épületben helyet kapó zsidó állami színház igazgatója.
A postavonat lehetőségeit kihasználva Emmanuil Kazakevics fel-felutazik Moszkvába, hogy színészeket gyűjtsön az újonnan megalakult társulatba. Ebben nagy segítségére van Szolomon Mihoelsz (1890-1948), a zsidó színjátszás kiemelkedő személyisége, aki 1948-ban tragikus autóbalesetben életét veszti. (Csak évekkel később derül ki, hogy a balesetet Sztálin utasítására megrendezték. A Generalisszimusz a második világháború alatt kihasználta a nemzetközi hírű zsidó színházi szakember kapcsolatait a szovjet haza honvédelmének segítésében, ám az, hogy Michoelsz autonóm területet kívánt kiharcolni a zsidóságnak a Krímben, s ebbe az akciójába Einsteint is belevonta, már nem tetszett a párt első emberének.)
Emmanuil Kazakevics fokozatosan íróként is megmutatja magát a Távol-Keleten. Novellája jelenik meg, szorgalmasan fordítja héberre (ivritre) az orosz klasszikusokat. És nem csak azokat, de a Moszkvában egyik fellépésén megismert Majakovszkijt is.
Kazakevics első könyve, amely összefoglalja Távol-Keleten szerzett keserédes tapasztalatait, ivritül jelenik meg. 1940-ben felveszik a Szovjet Írószövetségbe. David Bergelszonnal (1888-1952), akit később koholt vádakkal a zsidó antifasiszta bizottságban való részvételéért kivégeznek (1955-ben rehabilitálják) közösen írnak könyvet a nemzetiségi körzet életéről. Majd egy verses regényben ihletetten és csillogó humorral örökítik meg az új életet.
Első kisregénye a „Csillag” (1947) új hang feltűnése, és nyomban elnyeri az olvasók rokonszenvét. Kazakevics nem a hőstettek, hanem az érzelmek és a személyiség oldaláról közelíti meg a nehéz időszakot, megkapóan őszinte és emberi.
Kisregényének hősei, a németek hátországába küldött felderítők teljesítik küldetésüket, de nem térnek vissza. S a csapat parancsnokába szerelmes rádiós lány, Kátya egyedül, reménykedve várja rádió hívásukat. A támadás megindulásáig nem merik elhúzni bekapcsolt készülékétől.
Kazakevicset szinte élete utolsó pillanatáig foglalkoztatta nemzedékének nagy próbatétele. Sajátos két részes regényfolyamában – Tavasz az Oderán (1948) és a Ház a téren (1956) – próbálja továbbvinni azt az ábrázolásmódot, amit az olvasók olyan magasra értékeltek első regényében. Ám itt az egyszerű emberek kételyeinek, vívódásainak bemutatása mellett, mintegy adózva a kor követelményeinek, a konfliktusok már nem olyan élesek, rímelnek az időszak változott hangulatához, zsurnalisztikus fordulataihoz.
Talán a szerző is érezhette, hogy ez visszalépés művészetében. Következő könyvével, a Ketten a sztyeppén (1948) című könyvével visszatér korábbi és hitelesebb alkotói credójához, s ezzel magára hívja a pártos kritika teljes össztüzét.
Művei hosszú ideig szerepeltek a tananyagban, ám később átminősítették őket ajánlott irodalommá, míg végül teljesen kihagyták a szerzőt a szovjet irodalom iskolai programjából.
Vitathatatlan, hogy Kazakevics – átélve a személyi kultusz időszakának megpróbáltatásait – műveiben tett bizonyos engedményeket a kor követelményeinek (ugyan ki nem tett az alkotók közül?), ám legjobb írásai érzékeny problémafelvetésükkel, hiteles lélekelemzésükkel valami olyasmit kezdtek el, amit később az új szovjet háborús irodalom, a valósággal kíméletlenül szembenéző „hadnagyok" irodalma (Viktor Nyekraszov, Grigorij Baklanov, Jurij Bondarev, Vaszil Bikov, Vlagyimir Bogomolov) teljesít be.
Az írás teljes terjedelmében ide kattintva olvaható.
