Utolsó találkozás Farkas Rózával

„Nem fogok csodálkozni, ha valaki nem fogja elhinni. Ha nem velem történik, én sem hinném el. De megtörtént, és így történt, ahogy el fogom mesélni.” Szerdócz J. Ervin újpesti főrabbi hátborzongató története az újpesti zsidó szeretetetotthonból.

Az élet hihetetlen dolgokat produkál. Történeteket, amiket el sem hisz az ember. A zsidó misztika nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az ember csupán tíz százalékát észleli annak, ami körülötte láthatatlanul történik. Megerősítésül annak, aki nem hiszi, azt ajánlja, hogy este lefekvés előtt hintse be hamuval a padlót és reggelre tele lesz tyúklábnyomokkal. Vagy ha még ez sem elég, vegye egy fekete macska méhlepényét, aminek az anyja is koromfekete volt, szárítsa ki, égesse el és a hamut szórja vízbe, azzal telihold este mossa meg szempilláit, és minden láthatatlan létező, ami körülveszi, egy percre láthatóvá válik. Azonban senkinek nem ajánlja ennek kipróbálását, nehogy megbolonduljon az illető… 

Ez a történet 2008-ban történt. Nem fogok csodálkozni, ha valaki nem fogja elhinni. Ha nem velem történik, én sem hinném el. De megtörtént, és így történt, ahogy el fogom mesélni.

Szeptember végén új lakó költözött az Újpesti Szeretetotthonba: Farkas Róza. Átlagos arc,  idősen is szép vonásokkal, semmi figyelemkeltő, de amikor először találkoztam vele, már akkor éreztem, hogy személyisége nem hétköznapi. 

Magas, jó kiállású, a nyolcvanas éveiben járó asszony volt. Szép, ránctalan arcán bölcs merengés. Hiányoltam tekintetében a nőkre jellemző, minden újat fürkésző kíváncsiságot. Az idős nők szemében is felsejlő érdeklődést se fedeztem fel tekintetében, tekintete  nem fejezett ki se örömöt, se bánatot,  se kíváncsiságot, de izgalmat se. Szenvtelensége misztikussá tette! Fénytelen szeme barnaságában megélt titkai szikrái pislákoltak némán… Volt benne valami leírhatatlan és szomorú zárkózottság. Az volt az érzésem, hogy a semmibe tekint, láthatatlan falat húz és tart maga elé. 

Farkas Róza dús, szürke haja a háta közepéig ért. Lófarokban hordta. Nagyon jó alakú hölgy lehetett. Mindig ugyanabban a zárt, bokájáig érő, szürke háziköpenyben láttam, ha esett, ha fújt. A meleg őszi napokon is ugyanazt a szürke köpenyt viselte tisztán és frissen vasaltan. Lábán nyitott házi papucs. Jellegzetes ringással, kicsit csoszogva  lépkedett. Járása halk, légies és kimért volt. 

Egy alkalommal megszólított. Váratlanul érintett, annál is inkább, mert kihangsúlyozta: egy másik alkalommal személyesen szeretne velem beszélni. Néhány napra rá bekopogott az irodába. Bekísértem az ebédlőbe, udvariasan magam elé engedtem, de furcsállottam, hogy megkerül és bezárja az ajtót mögöttünk. Hellyel kínáltam. Nem akart leülni, állva maradt és azt mondta: így is jó. Kezeit furcsán, dacosan az oldalához szorította. Titokzatos  volt és távolságtartó. Az volt az érzésem, hogy jelen van, de mintha mégis távol volna… 

Azt akarta megtudni, mikor van nyitva az imaterem. Mondtam, hogy mindig nyitva van, amikor az irodában tartózkodik valaki. Kérdezte, hogy egyedül is jöhet imádkozni? Természetesen, válaszoltam, akkor jön, amikor akar. Nem mondott semmit, megfordult és némán távozott. 

Találkozásunk után  pár nappal, egy szép, koraőszi este, fél hat óra körül a körzet irodájában, a számítógépen dolgozom:  fontos írnivalóm van. Az írásra koncentrálok. Háttal ülök a kivilágított folyosónak, ami az imaterembe vezet. A ebédlő ajtaja, ahol az ünnepi étkezéseket tartjuk, zárva. Máskor zavar,  ha egyedül a nagy  csendben háttal ülök az üres folyosónak, de az írás annyira leköt, hogy most nem zavar. 

Írok csendesen… Egyszercsak hallom: nyílik a bejárati ajtó. Bejön valaki, és a bejárati ajtót bezárja maga mögött. Rövidesen felismerem csoszogó lépéseinek alig hallható hangját. Nem szól, nem köszön. Hallom, kinyitja az imaterem ajtaját, bemegy, elhúz egy széket, kinyitja az ablakot. Aztán csend. Öt perc múlva, ahogy jött, úgy távozik. Maga mögött behúzza a bejárati ajtót. 

Abbahagyom az írást. Zavar, hogy nyitva maradt az imaterem ablaka, ajtaja… A széket se tette helyére. Bemegyek az imaterembe. Kicsit félelmetesnek érzem: zavar a félhomály, az üres terem nyomasztó légköre… Bazárom az ablakot, helyére teszem a széket, majd bezárom az imaterem ajtaját is… Erősen koncentrálok, folytatom az írást. 

Tíz perc múlva az egész megismétlődik: nyitja a bejárati ajtót, bezárja maga mögött, hallom lépteit, bemegy az egyre sötétebb imaterembe. Ablakot nyit, elhúzza a széket. Majd rövidesen távozik. Megint abba kell hagyjam az írást. Be kell zárnom az ablakot, ajtót, amit újból nyitva hagyott. Szeretem, ha a szék is helyén van. Rossz érzéssel megyek a terembe. Próbálok nyugodt maradni, de megborzongok a sötétben. 

Elment… Harmadszorra csak nem jön vissza, gondolom. Próbálok koncentrálni, de már nem megy. Tervezem, hogy abbahagyom az írást és hazamegyek, de eszembe jut valami, így még maradok.

Váratlanul megint jön, és minden ugyanúgy történik. Megint kinyitja az ablakot, ajtót. Megint elhúzza a széket és megint úgy hagyja. Rövidesen távozik. Harmadszor is mindent a helyére teszek. Úgy döntök, hogy kulcsra zárom a bejárati ajtót. Veszem a kulcsot, beteszem a zárba, el akarom fordítani, de kulcsra van zárva! A titkárnő zárhatta rám, amikor hazament. Megnézem az órát: fél hét múlt tíz perccel. Össze vagyok zavarodva. Összeszedem a dolgaimat és gyorsan távozom. Elhessegetem gondolataimat, nem foglalkozom a történtekkel. 

Másnap elhatározom, hogy felkeresem Farkas Rózát. Késztetést érzek, hogy találkozzak vele. Kérdezem a gondozókat, hogy melyik emeleten van a szobája? Alig hallhatóan mondják: Farkas Róza tegnap fél hatkor rosszul lett. Mentőt hívtak… De úton a kórház felé Farkas Róza meghalt.

Meghalt?

Akkor tudtam meg, amikor amikor háromszor eljött imádkozni… Akkor tudtam meg: szellemek is imádkoznak! 

Szerdócz J. Ervin

(Címlapkép: 27soon/Pixabay)