Mazsihisz elnök: Az elhurcoltak hiányát, a halálukkal keletkezett űrt máig érezzük

2024. Június 03. / 14:40


Mazsihisz elnök: Az elhurcoltak hiányát, a halálukkal keletkezett űrt máig érezzük

Vasárnap emlékeztünk a magyar holokauszt több, mint félmillió mártírjára, a túlélőkre, akik elviselték az embertelen bánásmódot, a kirekesztést. Vasárnap Kecskeméten a vasútállomáson idézték fel a helyi zsidóság tragikus történetét.

A holokauszt kecskeméti áldozataira, az innen elhurcolt 1200 zsidó állampolgárra emlékeztek vasárnap Kecskeméten, a vasútállomás. A múltidézés előtt az Élet Menete Alapítvány gördülő múzeumkocsiját is megtekinthették az érdeklődők.

Az eseményen – amelyen civil szervezettek mellett a helyi egyházak vezetői és politikusok is képviseltették magukat – prof. dr. Sztachó-Pekáry István alpolgármester, prof. dr. Grósz Andor, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnöke, valamint dr. Róna Tamás főrabbi, a ZSIMA elnöke mondott emlékező beszédet.

Az alábbiakban közöljük dr. Grósz Andor Mazsihisz-elnöknek a rendezvényen elmondott beszédének részletét.  

Nehéz szívvel állok itt Önök előtt, amikor a 80 éve elhurcolt kecskeméti mártírjainkra emlékezünk. A megemlékezések szomorúsága, a meggyilkolt ártatlanok hiánya, a soha meg nem ismert rokonaim elvesztése miatt érzett fájdalom végigkísért egész életemben. Emlékszem, amint gyerekkoromban álltam szüleim mellett a Győr-szigeti temetőben lévő piramis előtt és éreztem azt a mély szomorúságot, amely mindegyik jelenlévő, elsősorban a Holokausztot túlélt édesanyáink, édesapáink, rokonaink arcán látszott. Meggyőződésem, hogy mindannyian, akik azokban az években – a háború után született első, második generáció tagjaiként részesei voltunk az akkori megemlékezéseknek ugyanígy éreztünk.

Azóta a megemlékezések sok tekintetben változtak. 

Egyre kevesebben vannak közöttünk azok, akik valójában megélték az akkori eseményeket. Ránk, a leszármazottaikra hárul az a kötelesség, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk. Mert emlékeznünk és emlékeztetnünk kell mindenkit arra a gyalázatra, ami megtörténhetett e hazában a zsidósággal a 20. század 30-as, 40 -es éveiben, aminek következtében felmenőinket 80 éve gettóba kényszerítették s deportálták.

Erre emlékezve, mint minden évben, ma is összejöttünk, hogy lerójuk kegyeletünket a többszázezer- köztük a mintegy ezer kecskeméti - áldozat emléke előtt. Megemlékezünk róluk, akik még a gettósítás kezdetén is töretlenül hittek abban, hogy velük nem történhet meg az, ami a többi, nácik által megszállt országban sorstársaikkal megtörtént.

A kecskeméti zsidók a Vészkorszak előtt a város társadalmában munkájukkal, a közjóért fáradozásukkal maguknak megbecsülést kivívó polgárok voltak. A kiegyezés utáni általános fellendülés, a magyarországi fejlődés helyi előmozdítói között találhatjuk a helyi izraelita hitközség tagjait. Az a Kecskemét, amelyet ma ismerünk, és ami büszkeséggel tölti el a helyieket, egy közös munka eredményeként jött létre, nélkülük nem valósulhatott volna meg.

Kecskeméten, az utolsó „békebeli” népszámlálás 1910-ben mintegy kétezer zsidó jelenlétéről számol be. Ez az akkori lakosság mintegy 3 százaléka, lényegesen kevesebb, mint az országos átlag 5 százalék. Ez a szám a két háború között közel 1400-ra csökkent, ami a város lakosságának csupán 1,5 százaléka volt. Mégis, ez viszonylag kis számú zsidóság is nagyban hozzájárult a hirös város gazdaságához, elsősorban a példás szőlő és gyümölcstermeléssel és a gyümölcs exportjával. A harmincas évek közepére az ország gyümölcsexportból származó bevételének 46 százaléka jutott Kecskemétre. Mindez a gyümölcsfelvásárlással, kereskedéssel foglalkozó zsidó családoknak köszönhető, a Benedek cégnek, a Feldmayer, Grosshaus, Löwy, Rosenfeld, Kertész és Steinfeld családoknak. A 20 legtöbb adót fizetők között megtaláljuk még a szintén gyümölcskereskedő dr. Schőnberger Dezsőt, Balázs Jenőt, Gratzer Ferencet, Fishpán Gézát. Sorolhatnám még a neveket, de talán elég csak arra utalnom, hogy 1939-ben a 10 legtöbb adót fizetők közül nyolc volt zsidó, az első százból pedig negyvennégy.

Mindannyian nagyban hozzájárultak Kecskemét növekedéséhez, felvirágzásához.

A kecskeméti zsidók elődjeik áldozatos munkája és saját érdemeik okán, amellyel nagyban hozzájárultak a közös hon fejlődéséhez, töretlenül hitték, hogy érdemeik – a gazdasági korlátozások dacára – megvédik vagyonukat, családjukat és életüket. Erősíthette őket ebben a hitben az a temetőben felállított emlékmű és emléktábla, amelyre a hősi halott zsidók neve került és amelyet azért állítottak, hogy „HIRDESSE FÉNYESEN HŐSEINKNEK NEVÉT!”

Nem így történt!

A helyi zsidóknak, hasonlóan hittestvéreikhez országszerte, a kitaszítottságot kellett megtapasztalniuk.

1944 márciusában német katonák költöztek a gazdag kecskeméti zsidók házaiba, és letartóztatták a hitközség 30 fontos tagját, akiket Kistarcsára internáltak, majd április végén Auschwitz-Birkenauba deportáltak. A német hatóságok áprilisban 60 zsidó lakossal összetörették a zsinagóga szép és drága berendezését, hogy az SS-tisztek istállónak használhassák. Ekkor a zsinagóga csaknem összes berendezési tárgya megsemmisült. Pontosan nyolcvan éve és három napja kezdődött meg a kecskeméti zsidók „összeköltöztetése”. Ez sok más településtől eltérően nem egy gettót, hanem a város területén kialakított több körletet jelentett. Ezt az átmeneti állapotot követte a június 16-án kezdődő költöztetés a gyűjtőtáborba. A mintegy ezerháromszáz fős kecskeméti zsidóságot a gyűjtőtáborba küldés előtt kivezényelték a városháza elé, ahol „mindenkit sorra testi motozásnak vetettek alá teljes levetkőztetéssel”, és jóformán minden ingóságukat elvették. Most, 80 évvel a történtek után a téren álló épület dísztermének falát annak az embernek a képe „díszíti’, aki a vészkorszak zsidóellenes törvényeit és rendelkezéseit jóváhagyta, ellenjegyezte.

A megalázó testüreg motozás után mindnyájukat a város határán kívül lévő, üzemen kívüli gyárba kísérték ki. Ide zsúfolták be a környékbeli zsidókat is, Ceglédtől Kiskunfélegyházáig, összesen több, mint ötezer embert.

A csoportot főként nők, gyermekek, idősek alkották, a hadrafogható férfiak munkaszolgálatban ontották vérüket a hazáért, amely közben családjuk megsemmisítésére törekedett. Néhány napon belül a többség közönye és egy hangos kisebbség ujjongása közepette marhavagonba tuszkolták a csoportot, Két, egyenként 47 vagonból álló szerelvény szállította őket a halálba. Az utolsó fejezete volt ez egy hosszú folyamatnak, amelynek első intézkedése két és fél évtizeddel korábban egy ártatlannak tűnő döntés volt a zsidó hallgatók számának korlátozásáról a hazai egyetemeken. Ezt követte a zsidónak minősített emberek kiszorítása a gazdaságból, oktatásból, államigazgatásból, tudományból, kultúrából, sportból, a vagyonuktól és szabadságuktól történő megfosztása, hogy végül az SS Eichmann kommandó százötven tagja, a magyar közigazgatás százezreinek hathatós, sokszor lelkes támogatásával a halálba küldje őket.

A deportálást 70 fiatal nő és 4 férfi élte túl, a munkaszolgálatot 70 fiatal férfi. Gyermek egy sem volt közöttük. Mártírjaink száma 1199. Az elhurcoltak hiányát, a halálukkal keletkezett űrt máig érezzük. 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Fontos, hogy a fiatalok – akik ma Kecskemét utcáin járnak – megismerjék a vészkorszak történelmét! Nagy érték, hogy olyan generációk jönnek ki a tanintézményekből, akik, ha másként nem is, az iskolai megemlékezéseken szembesültek a holokauszt borzalmaival, a nácik és hazai segítőik rémtetteivel.

Azonban a shá a társadalmi emlékezet szerves részévé akkor válik, ha felnőttként az emlékhelyeken, a még működő zsinagógáknál, a kultúrházakká, könyvtárakká vagy bútorraktárokká alakított templomainknál, az emléktábláknál és botlatóköveknél megemlékezni látjuk őket.

A kutatások is azt mutatják, hogy a szélsőséges eszmék, csoportok nem tűntek el.

Mint ahogyan arról nemrégiben Bernben, svájci közönségnek beszámoltam, Magyarországon a megbízható felmérések szerint a társadalom jelentős része, mintegy 30 százaléka antiszemita, ebből mintegy 15 százalék szinte zsidógyűlölő. Ám az igazsághoz hozzátartozik: Magyarországon nem érik fizikai atrocitások a zsidókat. Ellentétben nyugati országokkal, nálunk nincsenek jelentős palesztin párti tüntetések, ezeket ugyanis a kormány betiltotta. Ennek ellenére, a próbálkozások egyre gyakoribbak. Október hetedike óta a világban fellángolt az Izrael-ellenességbe csomagolt antiszemitizmus, de nálunk sem az utcán, sem az egyetemeken nincsenek Izrael-ellenes demonstrációk. Nyugodtan hordhatunk kipát nyilvánosan, és a zsinagógáinkat nem érik támadások – igaz, a vallási és kulturális rendezvényeink komoly biztonsági intézkedések mellett zajlanak.

A nálunk lappangó, idézőjelben „szelídebb” antiszemitizmus egyik formája a holokauszt megtörténtének tagadása vagy relativizálása. A Rágalmazásellenes Liga nevű nemzetközi szervezet felmérése szerint Magyarországon a megkérdezettek 19%-a ért egyet valamilyen holokausztagadó állítással. így például azzal, hogy „holokauszt mítosz és nem történt meg”, vagy azzal, hogy az „elpusztult zsidók számát erősen eltúlozták”. A holokauszt-relativizálók nézetei jelen vannak a fiatalok és az idősebb generációk körében is, ezért minden erőnkkel harcolnunk kell, hogy ezek a vélemények ne nyerhessenek teret a társadalomban!

Egy különösen veszélyes formája a holokauszt relativizálásának az elkövetők tisztáramosásának kísérlete. Adolf Eichmann-nak, a deportálások lebonyolítójának századnyi beosztottja volt. Ahhoz, hogy közel félmilliónyi magyar zsidót Auschwitzba szállíthassanak, a magyar közigazgatásban dolgozók ezreinek, főispántól vasutasig, aktív közreműködésére volt szükség. A deportálásnál a nácik szerepe döntő volt, de az antiszemitizmus nem a német megszállással érkezett meg Magyarországra. Az egymást követő zsidótörvényeket, továbbá más, az izraelitákat korlátozó intézkedéseket eleinte nem a nácik kényszerítették az országra, habár ehhez kétségtelenül követendő példaként szolgáltak a Harmadik Birodalom rendelkezései. Egyes hazai közszereplők szabad akaratukból döntöttek úgy, hogy a zsidókat kizárják a társadalomból. Éppen ezért, nekünk jóérzésű embereknek tiltakoznunk kell minden olyan kísérlet ellen, ami arra irányul, hogy ezekről a bűnösökről utcákat nevezzenek el, szobrokat emeljenek nekik vagy emléktáblákat avassanak tiszteletükre. Hozzájárulásukat százezrek halálához ne lehessen felülírni más egyéni vagy közösségi teljesítményükkel, ne válhassanak példaképpé, ne építhessenek köréjük kultuszt, ne tehessék közösségi események szimbólumaivá emlékezeti helyek vagy kulisszák formájában sem, képmásuk ne lehessen ott, ahol hivatalos események zajlanak.

Tisztelt Emlékezők!

A pusztulás mellett szükséges felmutatni az életet, annak helyi formáiban. Tudatosítani kell a helyi zsidó közösségek sokféleségét, lokális társadalmi begyökerezettségét, a közösen létrehozott városképi és kulturális örökséget. Az áldozatok és a túlélők leszármazottjaiként kötelességünk zsidóként megmaradni, 80 év után is tovább vinni az elődök által felépített helyi világból mindazt, ami tovább vihető és magyarországi értékként felmutatható a következő nemzedékeknek. 

Az ősök sírjai, itt Kecskeméten is, adják mindennek a történeti mélységét, a közösség történeti begyökerezettségét.

Mi mindannyian tartozunk ennyivel az ő emléküknek.

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Kultúra
Kövek – Eltáncolni az elmondhatatlant
Zsidó világ
Jonathan Sacks rabbi a Tóráról
2024. Június 14. / 10:30

Jonathan Sacks rabbi a Tóráról