Majd alszom én, ha véget ér e kín: Polgár László, a világhírű magyar zsidó énekes emlékére

Tíz éve szeptember 19-én hunyt el Polgár László, Kossuth-, Liszt- és Grammy-díjas magyar operaénekes, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.

Érzékeny ember volt, a holokauszt másodgenerációjához tartozott, ugyanakkor fegyelmezett volt, szorgalmas, alázatos és bizakodó, így tette azzá a kinccsé kivételes hangját, tehetségét, amivé vált. Még mindig nagyon fiatal volna, alig 73 és már tíz éve nem él.

A Zürichi Operaház lett a második hazája, ahonnan visszavágyott Magyarországra, ahonnan visszavágyott Zürichbe. Népszerű volt, világhírű és mégsem volt otthon sehol, bár mindig Magyarországon szeretett volna otthon lenni. Idézte is a híres zsidóvicc csattanóját, amikor megkérdezte tőle a Magyar Narancs, hol van inkább otthon, Zürichben vagy Budapesten. Azt válaszolta, útközben. Magánya valamelyest zsidó magány is volt, az vált nagyságában a művész egzisztenciális magányává, hitte, „hogy akárhogy is vesszük, az ember egyedül van a színpadon, és mindig önmagáért kell küzdenie”.

Karakteres művészegyéniség volt, aki Verdi Don Carlosának Fülöp királyának mélységes szomorúságát éppen úgy hihetővé, átélhetővé tette, mint Mozart felvilágosult, bölcs derűjét, hol Leporellóként, alulnézetből, hol tágas felülnézetből, Sarastro szerepében. Hazaszeretetének legszebb, legszemérmesebb megnyilvánulása Bartók Béla, a Kékszakállú iránti mélységes vonzalma volt.  

Isten kivételesen szép, erős, bársonyos hanggal ajándékozta meg, tette próbára, de kivételesen erős személyiséggel is megsegítette, hogy maradéktalanul kihasználja a tehetségét. Azt is tudta, hogy mindez még mindig nem elég, alázata hit volt, ahogy önfegyelme is: „Nem elég a tehetség. A veszély abban áll, hogy aki tehetséges, az az esetek nagy részében lusta. Ha a tehetség és a szorgalom párosul, elképzelhető, hogy a szerencse is ölébe hullik az énekesnek.” – nyilatkozta az idézett interjúban.

És, persze, ez: vigyázni a hangra, dolgozni vele éjjel és nappal, évtizedeken át, várni a szerencsét, viselni egy kegyetlen, magányos pálya nyűgét s nyilait, a kiúttalan magányt, amelyet csak a gyakran ingyenes tanítás fáradsága enyhít, nos, mindez nagyon nehéz.

„Sokszor nem tudok aludni a fáradtságtól. De hát végül is erre születtem, ezt tudom, vagy inkább szeretnék tudni énekelni, és megpróbálom átadni.”

Agyondolgozta magát, mert rajongott azért, amit csinált, mert nem akarta, hogy a munkája elmaradjon kivételes tehetségétől. Azt énekelte Fülöp királyként a híres áriában, hogy „majd alszom én, ha véget ér e kín”. Így is gondolta, alighanem így is lett.

Most alszik, mert véget ért. Alszik tíz éve, mi pedig hallgatjuk őt a videómegosztókon és egyre jobban értjük, milyen kivételes dolog a munkaszenvedély, ha valaki tudja, dolga van a világon és azt teszi, ami a dolga. Hogy milyen kivételes dolog hiteles életet élni.

Fonassék be lelke az élet kötelékébe!