Ma este kezdődik Lőw Immánuel (Ávráhám Hájim ben Jehuda Lejb) járcájtja – emlékéből fakadjon áldás! A legendás szegedi rabbira, aki a magyar, német és héber nyelv mellett tudott arámiul, szírül, törökül, arabul, perzsául, görögül, latinul, románul és szláv nyelveken is, 1944. július 19-én halt meg Budapesten. Radnóti Zoltán rabbi róla szóló írásának részleteivel emlékezünk rá.
1854. január 20-án ismét fia született annak a 43 esztendős neológ rabbinak, akinek szavára ekkor már az ország majd’ minden vallási és világi szaktekintélye odafigyelt. Az édesapa, Lőw Lipót szegedi főrabbi sorsán viselte a XIX. századi magyar történelmet. 1849-ben még börtönben ült felségsértés és lázítás vádjával, ám nem sokra rá már az osztrák és magyar kormányzat tanácsadója. A szülők az újszülöttnek magyarul az Immánuel nevet adták, azaz „Isten velünk van”, míg a 8. napon az „Ávráhám Hájim” héber nevet kapta. Ez a csecsemő lett a híres prágai gólemkészítő Lőw dinasztia legfiatalabb tagja. (...) A fiatalember 24 éves korában megszerezte a rabbi címet és visszatért szülővárosába, ahonnan 65 esztendeig szinte ki sem fog mozdulni. Az ifjú Lőw 1878. szeptember 8-án hivatalosan is a szegedi hitközségre rabbija lett.A gyermek megilletődve állt fel arra a szegedi szószékre, ahol édesapja prédikált 25 esztendőn keresztül, és elmondta a prófétai ars poeticáját: „A pusztában nyissatok utat Istenünknek!". (...)
Beszédgyűjteményeit mindenki tisztelettel forgatta. Prédikációi megírásához Lőw Immánuel megtanulta a gyorsírást , és így ő lett Szeged város első gyorsírója is.Tudományos munkáiról minden krónikás csakis szuperlatívuszokban beszélt és beszél a mai napig. 27 évesen – Lipcsében – megvédett doktori disszertációja a korszak legfontosabb orientalista művei közé tartozott (Aramäische Pflanzennamen). A dolgozat 1200 növényt elemez. Életrajza szerint a magyar, a német és a héber nyelv mellett tudott arámiul, szírül, törökül, arabul, perzsául, görögül, latinul, románul és szláv nyelveken is. Blau Lajos szerint ő volt a „földkerekség legtudósabb papja“, ám ennek ellenére soha nem tanított sem iskolában, sem egyetemen, hanem a vidéki városka paplakjának íróasztala mögül irányította a világ zsidó művelődését. (...)
1927 januárjában a zsidóság közgyűlésén 144 érvényes szavazat közül 115 szavazattal lett – azaz szinte vita nélkül – a már 73 esztendős rabbi a parlamenti felsőház tagja, megelőzve a kor másik legnagyobb hatású rabbiját, a Dohány utcai főtemplom papját, Hevesi Simont. Felsőházi tagságát a második zsidótörvények elfogadásáig, 1939-ig tarthatta meg. A zsidótörvények végszavazása előtt egyik leghíresebb beszédét mondta el az agg főrabbi, melyben még az újszövetségből is idézve próbálta meggyőzni a felsőház tagjait, hogy ne szavazzák meg a zsidótörvényt. Naiv próbálkozása eleve kudarcra volt ítélve. (...) Nyolcvankilenc esztendősen, 1943. szeptember 8-án, beiktatásának emléknapján mondta el utolsó nagy beszédét. Gyenge volt és már le sem írta a prédikációt, hanem – tőle szokatlan módon – szabadon szólt a híveihez. Rá egy hónapra – a visszaemlékezések szerint – a legnagyobb zsidó ünnep, az engesztelés napján (Jom Kipur/Kol Nidre) elmondott beszédében már csak megátkozta Hitlert és a Harmadik Birodalmat.
A német megszállás után már sem a tudományos, sem a kulturális munkássága, sem a felsőházi tagsága nem menthette meg a deportálás borzalmától a 90 esztendős rabbit.1944. június 28-án a 2400 emberrel Szegedről elindult a harmadik deportáló vonat. Lőw Immánuel már az indulás előtt – a téglagyári gyűjtőtábor hideg padlóján – tüdőgyulladást kapott. Budapesten sokan próbáltak a súlyos beteg rabbi segítségére sietni, ám a megszállt városban ez szinte lehetetlen volt. A segítők között volt Scheiber Sándor rabbi, a rabbiképző későbbi igazgatója is. Ő a gyászbeszédében így mondta el: „Amikor az Aréna úti zsinagóga gyűjtőtáborához értem, épp mentőautóba emelték a deportáló vagonból kimentett, összetört, vak tudóst. Egy üveg meleg levest nyújtottam be neki”.
Ekkor látta utoljára.
Lőw Immánuel Budapesten, 1944. július 19-én, Támuz hónap 28-án halt meg.
(Radnóti Zoltán főrabbi írása teljes terjedelemben itt olvasható.)
