Kabaré az idegenlégióban, elveszett lelkek körtánca: Rejtő Jenő 120 éves

A világban idegen, eltévedt nyárspolgár figurája, Vanek úr és a Nagy Levin a francia idegenlégióban a kabaré eszközeivel kerülnek közel Kafka világtapasztalatához. A társadalmon kívüliség romantikájától jutott el a Csontbrigád és a Menni vagy meghalni világáig. És munkaszolgálatosként végezre az ukrán fronton nemzedékek legnépszerűbb krimi-kalandregény-írója, akinek hősei két verekedés között úgy beszélnek, mint Hacsek Sajónak válaszolva a kávéházi asztalnál.

Kezdjük azzal, amivel mindenki kezdeni szokta. A vicces mondatok kánonával. Amelyekben az a vicces, hogy matrózok, csavargók, alvilági figurák mondják őket a legszellemesebb párbeszédírók frappánsságával. Uram, a késemért jöttem. Hol hagyta? Valami matrózban? Ugyancsak Fülig Jimmy, kicsit később, a rossz irányból kapott ütésért reklamáló beszédpartnerének: beláthatja az illető, hogy nem lehet minden pofon mellé egy rendőrt állítani. Ezek a típushősei, az egyik típus, Gorcsev Iván és Fülig Jimmy, Senki Alfonz, fiatalok, társadalmon kívüliek, ismeretlen múlttal. Olyan ismeretlen múlttal, amely néha titkos fájdalmakat rejt, a másik élet kliséje ismerhető fel bennük, rangrejtett polgárok és arisztokraták, egy feldolgozhatatlan tragédia késztette őket új életet élni, vagy a lovagiasság követelte tőlük, hogy tűnjenek el és legyen társadalmon kívüli senkivé. A társadalom kívüliség romantikája jólnevelten összekapcsolódik a fennálló világ kissé anakronisztikusnak ható értékei tiszteletével, haza, hősiesség, lovagiasság, katonai becsület. És ehhez a kávéházi viccek, az elsőrangú és megfelelően nyers, szaharai környezetbe plántált kávéházi viccek. Két pofon közé egy frappáns bemondást állítani.

A kissé ponyvaízű tragikum – ezek igazi, klasszikus ponyvaregények műfaji jegyeiket tekintve, ez az alapanyag, ezzel főz, ezt ízesíti más fűszerekkel –, a titkos fájdalmat hordozó, magasról lesüllyedt társadalmon kívüli toposzával, átvezet egy másik, mélyebb és valódibb elveszettséghez. Senki Alfonz nincs otthon az idegenlégió közlegényeként, de otthon van egy másik, saját, titkos világban, neki van igazi otthona. Az úgynevezett vicces mellékszereplők, a szórakoztató epizodisták, táncos komikusok, kabaréfigurák, Vanek úr és mindenekelőtt a Nagy Levin magánya egzisztenciális, végtelen, teljes. A Nagy Levin úgy tudja, hogy ő híres, nagy szakács, akit saját magán kívül nem ismer senki, lehet tudni, hogy ő valaki, valaki egy nem létező világban. Egy megoszthatatlan, saját világban. Zárt és kozmikus magányban. Kicsit hasonlóan Chaplin figuráihoz, Svejkhez, a kelet-közép európai abszurd tragikumához. Kispolgári Don Quijoték, fordított Don Quijoték, egy militarizált, fenyegető és egyre fenyegetőbb világ polgárai, míg Don Quijote lovag volt, harcos, a saját képzeletében egy ellaposult, varázstalan világban.

A Csontbrigád lapjain már ráismerünk arra, ami Rejtő Jenőt körülvette, egyre inkább, a pusztítás légkörére, a nácizmus világára. Arra, hogy mivé redukálható az Isten képére teremtett ember, hogy bármi megtehető velünk. Ez a tapasztalat marad velünk Rejtő Jenőről, aki még negyven sem volt, amikor meghalt az ukrán fronton, munkaszolgálatban. Aki elvitte a kabarét az idegenlégióba és tovább, a haseki, svejki és végül a kafkai tapasztalat világába is. És mégis vigasztaló maradt, és talán örökké népszerű. Hátha. 

Emlékeznek, Gorcsev Iván poétikusan ifjan, 21 évesen nyerte meg a Nobel-díjat, kártyán, egy hajóút közben egy tekintélyes professzortól. Vagy hogy három nemzetiség képviselői ültek az asztalnál, a harmadik az orosz hússaláta. Maradjunk most inkább ennél.

Isten éltesse a 120 éves, halhatatlan Rejtő Jenőt, Reich Jenőt, P. Howardot.

Vári György írása