Chanukai gyertyák a konyhaablakban

Szászné Scheer Ibolya

Minden rendes zsidó családnál, így nálunk is, a szoba ablakában szokta elhelyezni apám a menorát és gyújtotta meg a lángokat. Ilyenkor a család tagjai már otthon voltak és az ünnepi fények ragyogása mellett énekeltük el a moacur-t, játszottunk a trendelivel.

Mégis a sok évtized alatt apám három esetben a konyha ablakában gyújtotta meg a szent lángot. Ennek a három esetnek története van, de indítéka mindig más és más. Ha meghallgatjátok, elmesélem - talán érdekesnek találjátok a Chanukai gyertyák történeteit.

Szüleimnek vegyeskereskedése volt a Wesselényi u. 23-ban. Kóser baromfit, gyümölcsöt és zöldséget árultak. Lakni a közeli Nagydiófa u. 12-ben laktunk. Ez egy nagy ház volt. Nagy udvar, sok kis lakás, rengeteg gyermek, víz egy közös kút és egy WC mindenkinek - de elöl az emeleten a mi lakásunk két szoba utcai és némi komfort. Ide közel volt a Kazinczy utcai templom, az iskola és a bolt.

Apám hajnali 3-4-órakor ment ki a Csepeli Nagyvásártelepre zöldséget és gyümölcsöt vásárolni a bolt részére. Egy nyári napon egy hordár egy teherszállító triciklit ajánlott megvételre apámnak. Mivel nagyon olcsó áron kínálta, meg is vette tőle. Így már sokkal könnyebben, gyorsabban és fuvardíj nélkül került az áru a boltba.

Ez az eset 1936-ban történt. Ha nem volt tanítás, gyakran vele mentem. Szerettem nézni a színes forgatagot és érezni a sok gyümölcs illatát. Élveztem a vásár sokféle arcát, nem bántam a hajnali felkelést sem. Büszkén ültem a triciklin és vigyáztam a már megvásárolt árura, míg apám még válogatott a standok bő választékából. Hét órára már a bolthoz értünk az illatos, üde áruval, melynek a tetején én csücsültem, míg apám pedálozott. Segítettem friss kirakatot csinálni, hogy anyám árulhasson a kirakott készletből.

Apám ilyenkor kézenfogott és ballagtunk haza. Nővérem, Éva elkészítette a reggelit, míg apa az imához mosdott. Elővette a Táleszt (az imasálat) és Twilemet (az imaszíjat) és a fal felé fordulva imádkozott. Nekem is el kellett mondanom a Majdeánit. Ima után megettük a bőséges reggelit. Én játszani mentem, Ő pedig visszament az üzletbe anyámnak sgíteni. Nagyon későn este, nyolc után értek haza. Csak az egy sábesz volt igazi pihenés számukra. Nagyon sokat dolgoztak, kis haszonnal, sok hitellel.

Egy alkalommal, éppen raktuk le a tricikliről az árut, odajött egy ember és így szólt apámhoz: "Ez a tricikli az enyém. Ezt maga lopta el tőlem. Megismerem!" Apám teljesen meglepődött és így szólt: "Ezt én nem loptam, hanem egy hordártól vettem." Meg is mondta a hordár számát - amit a sapkájukon viseltek a hordárok. Így apámat "csak" orgazdaságért jelentette fel a pasas és a triciklit lefoglaltatta. Négy hónapra rá meg is tartották a tárgyalást, mely a Chanuka 8-ik napjára esett. Kértem Őt, vigyen magával. Kiváncsi voltam, milyen egy tárgyalás. Nem felejtem el soha. A tárgyalás során a hordár bevallotta, hogy ő lopta el és adta el apámnak a triciklit. A bíró megkérdezte apámat: "Mondja Scheer Úr! Nem volt Önnek gyanus, hogy azért olyan olcsó a tricikli, mert lopott volt?!" "De tisztelt Bíró Úr! - szólt apa - "Ezt én fényes nappal vettem!" Erre kitört a nevetés. Apa elszégyellte magát. Ő azt hitte, hogy az ilyen dolgokat csak sötétben lehet elkövetni. 100 Pengő büntetést kapott és a triciklit is elkobozták. Nagy pénz volt 1936-ban 100 pengő! Már sötétedett, mire hazaértünk az üzletbe. Se pénz, se posztó! Szomorúak voltunk. Apám szégyellte magát, hogy ilyen csúnya perbe került - Ő, a talpig becsületes, mélyen vallásos zsidó. Most így menjen haza a szent gyertyát meggyújtani? Búsan baktattunk hazafelé.

Mikor pár hónappal ezelőtt ideköltöztünk, apa nem vette észre, hogy a két szoba négy ablaka az utca túloldalán üzemelő bordélyházra néz. Nappal a kéjhölgyek aludtak, a lakásunk alatt lévő kocsma pedig éppen e ledér hölgyek törzshelye volt. Ahogy baktattunk búsan hazafelé, trágár és igen egyértelmű szavakkal molesztálták apámat. Nem válaszolt, maga után húzva engem, sietett a kapunkig. A lépcsőházban majd szétpattant az utálattól az én vallásos apám. Hogy most ő így, ilyen lelkiállapotban ünnepelje a chanukát?! Úgy érezte, megszentségtelenítették. A csúnya per és az örömlányok vegzálása sok volt neki. Vacsorázni sem tudott, pedig anyám chremzlit sütött és édes sütőtököt az ünnepre.

Végül, családi körben kicsit megnyugodva, bement a szobába előkészíteni a menórát. Berakta a 8 színes gyertyát, majd a 9-ik szolgagyertyát is. Már éppen hívta volna be a családot, mikor meghallotta a kocsmából kiáramló cédák zsivaját. Fogta a menorát, kihozta a tágas konyhába és betette az udvarra néző konyhaablakba. Nem akarta, hogy a szent lángokat megszentségtelenítse a kéjhölgyek részeg nevetése. Itt gyújtotta meg a gyertyákat, a konyha ablakából világították meg az éjszakát. Innen szárnyalt a dal, a Moaucur. Szomorú Chanuka volt. Sokan azt hitték, Scheeréknél nem gyújtották meg az ünnepi gyertyákat, mert a szoba sötét maradt.

Tavasszal el is költöztünk innen a Wesselényi u. 11-be. Apám vett egy új triciklit a Velvárttól. Persze a biciklikirálytól számlát is kért.


A második történet 1945-ben az első szabad Chanuka-est története. Már mind a hárman lányok hazajöttünk a lágerekből. Auschwitz, Bergenbelzen, Rawensbrück nem tudott kifogni a három Scheer lányon. A hugom is hazajött. Ő hamis papírral bújkált Pesten. Bizony nagy kitartás, keménység és erős hit kellett hozzá. Szüleim itthon már tudták, hogy élünk - üzentünk - mi viszont nem tudtuk, mi vár ránk Pesten. Én jöttem meg júliusban elsőnek. A Dob u. 27-ből vittek el, oda mentem és nem találtam senkit. Sírtam. Odajött egy asszony. "Úgy-e, te Scheer lány vagy?" - Igen. Szüleim? - "Élnek. Nagyapád vendéglője is megvan. Ők is élnek!" - Köszönöm! -

Rohantam végig a Kazinczy utcán, a Wesselényi utca sarkán ott a Weisz Mendel ortodox kóser vendéglő! Megérkeztem. Pont apa karjába futottam az ajtóban. Csók, ölelés, könny. - Apa! Most hol lakunk? - Apám először elmesélte, hogyan vészelték át a gettoban a soát. Öcsém 13 évesen, nagyszüleim 85 évesen. Éva és Edit még a németországi kórházban, de élnek és jönnek haza! Szerencsés a család. Élünk. De hol lakunk? Egy jóbarátom, aki a gettóba ennivalót is vitt szüleimnek, szerzett egy elhagyott 4 szobás házat még márciusban. Szüleim beköltöztek, hogy mire mi hazajövünk, legyen hol elkezdeni az életet. Azt sem tudtam, hol van a Tisztviselő-telep. Anyám az elhagyott kertet felásta, zöldséget és virágot ültetett el benne. Apámnak az ittlakás nagyon nehéz volt, mert a templom, a sűl messze volt tőlünk. Mi majdnem a Simor utcánál, a Hédervári u. 23-ban laktunk, egy volt nyilas képviselő elhagyott lakásában. Az imaház legközelebb a Teleki térnél, a vágoda, a mitzve is nagyon messze. A Kazinczy utcai templomba gyalogolt be péntek este és szombat reggel imádkozni az én chaszid apám. "Ez nem egy ortodox zsidónak való lakhely" - mondta gyakran, dehát a lányainak volt rendes lakrészük. Mikor szeptemberben és októberben mind a négyen férjhez mentünk, a MUSZ-os fiúk már vártak minket, volt hol laknunk. Ilyen nagy áldozatot hozott a két szülő!

És jött decemberben a chanuka ünnepe, ahol végre az egész család együtt volt. De már 11-en voltunk! Miklós, Karcsi, Jenő és Pista a fiúk és mi - ez bizony tizenegy fő. Szép család.

Apám próbált Pesten Chanuka-gyertyát szerezni. 44 db. kellett volna, de még karácsonyfára való sem volt. Még olajmécseshez valót sem tudott szerezni. Nem kapott sehol sem. Ekkor elmentem a sarki fűszereshez, Barta úrhoz. Valutáért bármit szerzett. Kértem, szerezzen nekem gyertyákat. "Hát talán tudnék valamit csinálni. A Rezső téri plébános úrnak szereztem 20 db. oltárgyertyát. A szülőfaluból hoztam, még a régi időkből maradt meg. Jó lesz?" - Hár persze - de még nem tudtam, hogyan néz ki. Kihozott a raktárból 2 db. 1 méter hosszú, 2 cm. széles, igazi templomi gyertyát. Persze nem mondtam meg neki, hogy mire kell, de 5 dollárt adtam érte. Hazamentem a zsákmánnyal. Kikerestem a hímzőfonalat. A mosókonyhában felmelegítettem egy fazékban a gyertyákat és mártogatással elkészítettem a 44 db. chanuka-gyertyát. Felakasztottam egy zsinórra, úgy száradt meg. Tempera festékkel szinesre pingáltam. Nekem tetszett. Így vártam haza apámat a boltból. Tél volt, hamar esteledett. Vacsora után elővettem a gyertyámat és átadtam neki. "Apa nézd, mégis lesz gyertyagyújtás. Ezeket én csináltam." Nagyon nem is törődött különösebben, hogyan került elő a gyertya. Természetes volt neki: ha Isten akarja, hogy gyújtani kell, akkor meg is adja. Ennyi.

Apa elővette a gettóból megmentett szép menórát. Belerakta a gyertyákat. Nem nagyon tetszett neki, dehát csak ez volt. A szobába be sem ment. Egyenesen a kertrenéző konyhaablakba rakta a menorát. Szépen összehívta a családot. Elmondta a bróhot és elénekeltük a Moaucurt. Az első közös ünnepen Apa megáldott bennünket és hálát adott Istennek a megmenekülésünkért. Úgy zengett a dal a 11 ember ajkán, hogy sírtunk. Ritka család volt a mienk a holocaust után. Az áhitat után megkérdeztem apát, miért nem a szobában gyújtotta meg a lángot. Azt felelte, azért mert ez idegen környék, nem a mi világunk. Az Isten a konyhában is látta a fényt, hallotta az imát és a dalt, másra nem tartozik.

Hamarosan be is költöztek a Wesselényi u. 18-ba. Ott a szobában is lehet gyertyát gyújtani és a templom is sokkal közelebb van, gyalog is. 1950-ben szüleim és nagyszüleim kivándoroltak Izraelbe. Nem tudtak tovább itt élni. De ez már egy másik történet.

No, és a plébános úr csak 18 gyertyát kapott, mert a Barta úr azt mondta, csak ennyi volt. Szerintem a Jézusnak elég lett a 18 darab, hisz ő is csak egy kis zsidógyerek!


A harmadik történet már 1970-ben történt, Izraelben. Ahogy már említettem szüleim 1950-ben érkeztek Izraelbe. Öcsém már ott tanult akkor, nagyapám 90, nagyanyám 86 évesen indultak a nagy útra, ahol a két öreget a nagybátyám barátságos otthonnal várta. 1958-ban haltak meg. 80 évet éltek házasságban, igaz szeretetben. Nem tudtak élni egymás nélkül. Apám 58, anyám 53 évesen kezdtek új életet és volt erejük új parnoszét felépíteni maguknak.

Csak 1970-ben tudtam először meglátogatni őket. Ekkor már felépült Tiberias kertvárosában, a hegyen a kertes házuk. Éli, az öcsém akkorra már megnősült és 7 gyerekével, feleségével elfoglalta a házra épített ötszobás lakást. Apám a piacon árult tojást és baromfit. Szépen megéltek belőle ketten. Éli és Riemonte tanári fizetésükből nevelték az öt lányt és két fiút. Anyámnak ott volt a 7 kis szabre. Elég dolga volt a kert gondozásával is. Úgy láttam, boldogok és elégedettek voltak.

Három hétre jöttem. A hatnapos háború után nem kaphattam útlevelet Izraelbe. Volt egy lehetőségem '70-ben: a vállalatom kiküldött Athénbe. A főnökömnek megmondtam, hogy pótútlevéllel (a Svájci Követségen keresztül) elmegyek 3 hétre szüleimhez Izraelba. Athénből az Air Olympic repülővel utaztam el, vissza ugyanígy, majd MALÉV-vel Pestre. Más nem tudta, hová is megyek, én meg nem mondtam. Megúsztam a kalandot.

Mikor a Ludi repülőtérre érkeztem, szüleim már vártak. Apám 78, anyám 73 éves volt. Integettek. Úgy meghatódtam, hogy hirtelen eleredt az orrom vére. Zsebkendővel az orromon csókoltam őket össze. Késő este, sötétben értünk Tiberiásba, ami fényárban úszott, csillogott a tó vize fentről.

Az öcsém gyerekei izgatottan vártak. Jön a Doda Ibolya! Kiosztottam az ajándékokat, 5 magyar babát a lányoknak, a két kisfiúnak karikás ostort és még sok mindent.

Egy hét és itt a Chanuka! A kislányok készültek az iskola- és óvoda bálra. Kértek, varrjak nekik új ruhát az anyagból, amit hoztam. Meg is varrtam az öt kis ruhát. Büszkén mutatták, hogy milyen szépek a Doda Ibolya-varrta ruhákban.

Apám esténként leült a könyvei mellé és Talmud-ot tanult. "Gyere Szorele!" - szólt a zsidó nevemen - "Mutasd, tudsz-e még héberül olvasni? Ismered-e még a betűket?"

Elémtette a PEREK-et. Én meg olvastam: Rabon Gabriel hü hojo ajmér. Rabi Gábriel azt mondta - olvastam a szöveget egész végig. Apa szeme könnyes lett. "Látod Ruhele" - mondta anyának "Ez a lány még nem felejtette el az írást."

És eljött a chanuka napja. Délután apa elővette a sziderlit és elkezdett imádkozni. Leültem vele szemben és ostoba szemtelenségemben megzavartam az áhitatában. "Mondd Apa! - szóltam - "Te mit szólnál ahhoz, ha jönne egy ember és elmondaná neked naponta háromszor: Scheer Úr! Maga egy jó ember, egy tisztességes és becsületes ember. Mit gondolsz? Miért hízeleg neked háromszor naponta?"

- Hát mert akar tőlem valamit - szólt.

- És Te nem ezt csinálod az Istennel? Háromszor naponta. Te mit akarsz tőle? Egy jobb helyet a mennyben, vagy egy jobb életet itt a földön?

- Az nem úgy van lányom! - nézett rám szép őszinte, kék szemével. - Az Istent imádni kell. Ez nekem a jó érzés. Ilyenkor elbeszélgetek az Úrral. Az Úr kérés nélkül is ad az embereknek, amit csak tud és sokat tud. Mindent. Jót és rosszat egyaránt, kinek-kinek érdeme szerint. De szereti, ha szólnak hozzá, ha nem felejtik el, ha az imádsággal köszöntik, dicsőítik. Hálát várni csúnya dolog, annál csak a hálátlanság csúnyább. - jegyezte meg mosolyogva, bölcsen, szelíden.

- Apa! - kezdtem újra az évődést. - Hát Te azt hiszed, hogy az Isten tudja, hogy itt fent Tiberiáson van egy öreg zsidó, aki naponta háromszor híven fohászkodik hozzá és imádja? Azt hiszed, az Istennek van annyi antennája, hogy minden imát meg tud hallgatni?

- Jaj, de hülye vagy te lányom! - és sajnálkozva nézett rám. "Te nem tudod, hogy az Istennek vannak direkt imahallgató angyalai?" De ekkor már nagyon mérges volt nagyfokú tudatlanságom miatt.

- Jól van Apa - csitítottam. - Csak imádkozz ezután is. Dehogy akarom én megingatni a te hitedet!

­ - Nem is tudnád! Nem is tudnád! - mondta apám és imádkozott tovább szépen, csendesen, áhitattal.

Azt gondoltam magamban, bár olyan erős hitem lenne nekem, mint neki. Milyen békés ember Ő! Nagyon elszégyelltem magam. Most értettem meg lelkének mélységét és nagyságát.

Anyám készítette az ünnepi vacsorát. Apám az imádkozás után a menorát vette elő és bekészítette a gyertyákat. Nagyon szép gyertyái voltak. Hát itt, Izraelben ne lenne?

Évek óta nem vettem részt ilyen bensőséges, felszabadult Chanuka ünnepen, mint akkor és ott. Miután apám a menorába a gyertyákat elhelyezte, fogta a menorát, kivitte a konyhába és ráhelyezte az ablak párkányára, mert a konyhaablak nézett az utcára. Megint tizenegyen voltunk. A legkisebb fiú még csecsemő volt, nem vett részt a szertartáson. Apám meggyújtotta a gyertyákat, fényük ellátszott a havas Hermon hegy csúcsáig. A Tiberiás vize visszaverte a sokezer gyertya fényét. Csak úgy zengett a broho után a gyerekek ajkán a Moaucur.

Nem! Nem azért rakta apám a gyertyákat a konyhába, mert vitatkoztam délután vele - el is felejtette - hanem hogy az egész nép lássa a dicsőség lángjait. Mert nagy csoda történt ott, nagyon nagy csoda! Izrael létrejött! Az álom valósággá vált.

Ez az én három igaz történetem. Apám három chanukája. Talán az én 89 évesen elhunyt apám, Sraga Scheer történetét szívesen hallgattátok. Sírját és anyám sírját ott fújja a szél a tiberiási temető dombján.

Boldogok voltak, mert vágyaik teljesültek. A szent földben pihennek. Tavasszal, ha Isten segít, 72 évesen elmegyek Izraelbe és rakok követ a sírjaikra, Sraga és Rachel Scheer sírjára. Nyugodjanak békében. Az ember addig él, amíg emlékeznek rá.

SALOM

Az írás az Eszterház Egyesület engedélyével jelent meg

A címlapképen a szerző és leánytestvérei láthatók kislánykorukban