Szétverés nélkül nincs újjáépítés: a beteg otthonokról – Jó szombatot!

Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma este 19 óra 38 perckor köszönt be, a királynő holnap este 20 óra 50 perckor távozik körünkből. Ez idő alatt a honlapunk, a Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából ezen a héten a TÁZRIÁ-MECÓRÁ, páros hetiszakaszt olvassuk. Mindenkinek jó szombatot kívánunk!

Mindannyian csinálunk ilyet, a saját házaink szétverését, felújításnak hívják, gyűlöljük, aztán mégis nagyon örülünk neki. Vannak dolgok, amelyeket csak úgy tudunk megóvni, ha előzőleg szétverjük őket. A hagyományos zsidó kommentár, a midrás szerint az, aki szétveri a saját házát, kincset talál.

A házak is válhatnak beteggé, ahogy a Tórában áll. Ezt nyilván képletesen kell értenünk, családi krízisként, azt a pillanatot érthetjük alatta, amikor a válság jelei már „kiülnek a falakra”, nem rejthetjük el tovább egymás elől, mi a helyzet. Azt is láttuk, hogy a Tóra meglepő módon szinte örül ennek a fejleménynek: „amikor majd bemész a Kánaán földjére, amelyet adok Neked, adok majd csapást a házadra” (Mózes III. könyve, 14, 34). Ugyanúgy „adja”, adományként harangozza be a Jóisten Izrael földjének birtoklását, mint a csapást, az otthont és azt, hogy időről-időre félig-meddig tönkremegy majd.

Ilyenkor az „érintett” téglákat egytől-egyig ki kell cserélni, bizonyára van úgy, hogy újjá kell építeni az egészet, vagy újat kell építeni.

A Tóra pontosan tudja, mit jelent otthont építeni: erről szól végig, arról a reményről, hogy a zsidók végre hazatérhetnek: minden otthont, minden közösséget szentnek tart, ezért tekinti nagyon súlyos bűnöknek a közösséget szétverő, gonosz pletykák terjesztését és a családot szétverő házasságtörést. Mégis „örül”, ha látványossá válik egy-egy családi válság. Egy midrás – Tóra-kommentár – szerint a föld régi lakói kincseket rejtettek el házaik falaiban, alapjaiknál, hogy a hódítók ne találják meg őket. Ha felújítunk, ha szétverjük a házat, rájuk lelünk.

Minden viszony érzékenyebb a házak falainál, folyamatosan cserélni kell az építőköveit, és vannak viszonyok, amelyek menthetetlenné válnak addigi formájukban, vannak otthonok, amelyeket le kell rombolnunk, hogy újakat építhessünk. Ez nem csak a mi egyetlen esélyünk, hanem a másiké is. A Tóra és a zsidó hagyomány ebben is kerüli a család szentségére vonatkozó képmutatást. A zsidó házasságok felbonthatóak, bár akkor, amikor az első szerelmi házasság véget ér, még az oltár is sír a Talmud szerint. Egy otthon lerombolása, ha szükséges is, akkor is alig elviselhető.

Azok, akik előttünk lakták a házainkat, a felmenőink sokszor tényleg elrejtik előlünk a saját életük történetét, az ő kapcsolati válságaikat, amelyeket szégyelltek, és amelyek beívódtak, láthatatlanul lakásunk falaiba, az életünkbe. A falak egy részét lebontva arra tehetünk kísérletet, hogy megértsük őket, vagyis -végső soron – magunkat. Tőlük ugyanis nem válhatunk el, őket kaptuk és hordoznunk kell magunkban, mint ahogy végső soron teljesen nem válhatunk el senkitől. Minden, ami velünk történt, velünk is marad: a kincs ott van a falakban, még ha sokszor csak akkor találjunk is meg, amikor elkezdünk bontani.

Aki otthont kap, közösséget, az, válságot és fájdalmat is kap hozzá, elkerülhetetlenül. De „nem jó az embernek egyedül”, otthon nélkül élni.

Jó szombatot!

Vári György írása