Szerdócz Ervin főrabbi: Stern rabbi lajtorjája

Az 1750-es években az egész máramarosszigeti zsidó közösség eltévelyedett, a zsidók a David Frank által alapított őrült, vad, perverz szekta hívei lettek. Hersh Abrahamovits, Máramarossziget első rabbija nem tudott hatni a frankizmus hatása alá került híveire, könyörgése süket fülekre talált, így elkeseredettségében, fájdalmában felakasztotta magát – ezt a történetet és következményeit osztja meg velünk Szerdócz Ervin újpesti főrabbi az aktuális hetiszakasz, a Vájécé kapcsán.

 וַיַּחֲלֹם, וְהִנֵּה סֻלָּם מֻצָּב אַרְצָה, וְרֹאשׁוֹ, מַגִּיעַ הַשָּׁמָיְמָה; וְהִנֵּה מַלְאֲכֵי אֱלֹהִים, עֹלִים וְיֹרְדִים בּוֹ.„És álmodott. Íme, egy létra állt a földön, melynek teteje az égig ért és íme I-ten angyalai fel és alá jártak rajta.” (I. Mózes 28./12.) 

Jákob megkapja Atyja áldását, ennek ellenére menekülnie kell. Vétke követi és kísérti, amitől elkeseredett és reménytelen. Prófétai álmában I-ten feltárja előtte a világ elkövetkező történéseinek rejtelmeit, a zsidó nép leendő sorsát. Rabbi Joszi és Rábá ezt úgy magyarázza, hogy I-ten a világ teremtése óta „ül és létrákat alkot.” „Van, akinek leereszti, van, akinek felemeli sorsát megmentő létráját.” I-ten tehát ezt a reményt és bátorítást nyújtó „létrát” mutatta meg Jákobnak.כִּי אֲנִי יְהוָה, לֹא שָׁנִיתִי; וְאַתֶּם בְּנֵי-יַעֲקֹב, לֹא כְלִיתֶם.„Mert én, az Ö-való nem változtam meg, se ti, Jákob fiai nem enyésztetek el.” 

Az ember, gyakran belekezd valamibe, majd abbahagyja és másba kezd. „I-ten megteremti, és nem fejezi be alkotását!” Az ember életében I-ten a teremtő gondviselés! A Zohár (205b) tanítja: az Ö-való megvilágítja Jákob elméjét és tudatosítja, hogy semmi sem történik véletlenül.  A „véletlen rend” fölött ott áll a természetfölött iסֻלָּם מֻצָּב אַרְצָה, וְרֹאשׁוֹ, מַגִּיעַ הַשָּׁמָיְמָה, a „létra, amelynek a teteje az eget éri”.

Tánchuma (Lech löchá 9.) tanítja: „Az ősök tettei jelek az utókor számára” .  כִּי לֹא עַל-הַלֶּחֶם לְבַדּוֹ יִחְיֶה הָאָדָם--כִּי עַל-כָּל-מוֹצָא פִי-יְהוָה, יִחְיֶה הָאָדָם. „Nem egyedül kenyérrel él az ember, hanem az Ö-való ajkának minden nyilatkozásán él az ember” (V. Mózes 8/3.). Talmud (Sota 40a): „Hiszen sokan visznek BÖLCSESSÉGET piacra, sokan bocsájtanak ÉRTELMET áruba; igazgyöngyre keres vevőt az egyik, vásári portékára a másik; vajon nem az utóbbinak ponyváját állja-e körül a mérhetetlen nagy tömeg?” . 

* * * 

Egy történetet szeretnék megosztani, amit Édesapám barátja, Moldován Herman (Álter Chajim ben Jitzhak Mendel) mesélt. Legyen emlékén áldás!

Előzményként annyi, hogy a máramarosszigeti közösség 1725-ben alakult. A század ötvenes éveiben az egész közösség eltévelyedett, a zsidók David Frank mozgalmának hívei lettek. A frankizmus őrült, vad, perverz szekta volt. Hersh Abrahamovits, Máramarossziget első rabbija nem tudott hatni híveire. Könyörgése süket fülekre talált. Elkeseredettségében, fájdalmában felakasztotta magát. A zsidók lassan feleszméltek, szánták-bánták tettüket. Nagy mellveregetéses bűnvallomással visszatértek őseik vallásába. 

A történtek után nem tudtak rabbit szegődtetni Szigetre. Mindenki messze elkerülte a bűnös várost. 1800 körül David Stern – bár idős volt – elfogadta a felajánlott tisztséget. Rövidesen fia, Josef Stern követte a rabbiszékben. Emberszeretetéről ismert, kellemes modorú ember volt. Hívei vakon ragaszkodtak hozzá. Betegsége miatt nem tudta sokáig ellátni feladatait. Visszavonult szülőfalujába, Bárdfalvára. 

Sziget újra rabbi nélkül maradt. Amikor rabbi Josef Stern meghalt Bárdfalván, a falu rabbiját, a sátoraljaújhelyi rabbi Moshe Teitelbaum unokáját, Jehuda Jekutiel Teitelbaumot kérték fel a temetésére. Búcsúztató beszéde annyira meghatotta a szigeti gazdag Kahane családot, hogy felkérték, legyen Sziget főrabbija. Jehuda Jekutiel Teitelbaum elfogadta a felkérést. A történet vele kezdődik.

Az új rabbi haszid volt. Nem tetszett a városnak, személye megosztotta a szigetieket. Még kötődtek az elhunyt rabbi, Josef Stern emlékéhez, az új rabbitól idegenkedtek. 

Rabbi Jehuda Jekutiel – akit mindenki csak rabbi Lejbnek nevezett – egyszer magához hívatta a szigeti zsidókat. Bejelentette, hogy rövidesen rabbi Josef Stern „fürdőjében” fog alámerülni. Mindenki csodálkozott. Az, amit rabbi Stern fürdőjének neveztek, nem is volt igazi rituális fürdő. Négy oszlopon volt egy szedett-vetett fedél és alatta egy kút. Nevezetessé azzal vált, hogy a rabbi minden pénteken és minden ünnep előtt, akár télvíz idején is lemászott egy létrán a vízhez. Télen betörte a jeget, és megmártózott a bőséges, jéghideg vízben. 

A rabbi halála után a „mikvét” senki sem használta. Elfelejtették! A tető leomlott, a kút eliszaposodott, majd attól való félelmükben, hogy valaki beleeshet, a kutat betömték. Csak a létra maradt, amit emlékül a rabbiház istállójának fedele alá szereltek.

Amikor a rabbi bejelentette, hogy alámerül rabbi Stern mikvéjében, mindenki kinevette. Rabbi Lejb felkért néhány embert: keressék meg a helyet és ássák ki a kutat. Az emberek megtalálták, majd ástak szorgalmasan. A létra hosszáról tudták, milyen mélységig kell ásniuk. Elérték, de víznek nyoma sem volt. 

– Rabbi Stern nem akarja, hogy az új rabbi használja az ő kútját, ezért „elzárta a csapot”   ̶  mondogatták.

Mindennek ellenére egy esti imát követően a rabbi bejelentette, hogy a következő péntek reggel a Sábesz tiszteletére rabbi Stern kútjában alámerül. Pénteken kiment a helyszínre. Sok érdeklődő várta, furdalta oldalukat a kíváncsiság, mi fog történni. A kút szárazon tátongott. Lejb rabbi biztatta a munkásokat, ássanak még egy keveset. Láss csodát: egy kis víz jelent meg a kút mélyén

.̶  Elég! Nem kell tovább ásni!  ̶  szólt a rabbi. 

Levette ruháit, és a létrán leereszkedett a mélybe. Lelépett a létra utolsó fokáról, de a víz a bokájáig sem ért. Az emberek egymásra néztek, majd hangos hahotában törtek ki: „még hogy alámerül!” Akkor hirtelen és váratlanul a víz nőni kezdett a kútban, rövidesen a rabbi álláig ért. A rabbi állt a hideg vízben, és ahelyett, hogy alámerült volna, megkérdezte a jelenlevőket:

– Van itt valaki, aki emlékszik Josef Sternre, amikor még fiatal volt?

 ̶  Van egy idős ember, aki ismerte rabbi Sternt  ̶  válaszolták a jelenlevők.

Rabbi Lejb kérte, kerítsék elő az embert, ő addig a vízben maradt. Az idős ember a küldöttek unszolására rövidesen megjelent a helyszínen.

 ̶  Emlékszik még rabbi Stern sameszára?  ̶  kérdezte a rabbi.  ̶  Emlékszik a sameszre, aki felakasztotta magát a zsinagóga csillárjára? 

Mire az ember:

–  Mit számít az már! Nem is jó arra emlékezni, sok évvel ezelőtt történt! Akkor történt, amikor maga még fiatal fiú volt.

A rabbi nem hagyta magát. Biztatta az öreget, aki belekezdett a történetbe:

 – Különös, magányos, istenfélő, de együgyű ember volt rabbi Josef Stern samesza. Mindenki mesügének találta, mert volt egy megrögzött szokása. Minden szerdán elkezdte fényesíteni a zsinagóga nagy csillárját. Megtisztította az előző hét minden gyertyacseppjétől, és addig fényesítette, amíg már ragyogott, mintha aranyból lenne! Közben hangosan dalolva ismételgette: „I-ten kedvéért teszem! I-ten kedvéért teszem!” A zsidók megszokták, és a fényes csillár látványa hozzátartozott a zsinagógájukhoz. Azután történt valami. Amikor egy nap a zsinagóga előtt gyülekeztek, az ajtó zárva volt. Mit volt mit tenni, feltörték a zárat. Bementek, és a sameszt ott találták felakasztva. Saját övén lógott a fényes csilláron.

Ekkor rabbi Lejb, aki még mindig a vízben állt, mesélni kezdett:

 ̶  Igen! Akkor, azon a napon a samesz hamarabb végzett a csillár fényesítésével. A csillár ragyogott, mint a Nap, és a samesz állt bénán és kérdezte magától: „Mit tehetnék még I-ten kedvére valót?” Ott állt magában, megzavarodva. A csillár fényesítése volt a legfontosabb dolga életében. Mit tett hát? I-ten kedvéért felakasztotta rá magát. Elborult tudatában azt hitte, ez az, amit még megtehet I-ten tiszteletére.   

Lejb rabbi folytatta:

– A múlt héten megjelent álmomban rabbi Josef Stern. Elmondta a történetet, és felkért: „váltsuk meg” a szegény samesz nyughatatlan, eltévelyedett lelkét! 

A rabbi, befejezve a történetet, alámerült a kút vizében. Amikor előbukkant a vízből, folytatta: 

 ̶  Mondjátok, alkalmas az idő, hogy megváltsuk a samesz lelkét? Csak mi közösen válthatjuk azt meg. 

A megdöbbent zsidók fennhangon mondták:

–  Igen! Igen! Igen! Váltsuk meg a samesz lelkét!

A rabbi tovább beszélt:

 ̶  Nos, ha így gondoljátok, akkor én is mondom veletek: „Igen! Igen! Igen! Ezen a szent helyen mi most közösen megváltjuk a sameszt. Találja meg árva lelke a nyugalmát a másik világban!”

A rabbi feljött a kútból, és amint lépkedett egyre feljebb, létrafokról létrafokra, mindenki legnagyobb ámulatára a víz apadni kezdett a kútban. A végén egy csepp víz sem maradt benne.

Lejb rabbi lassan a szigetiek szívéhez nőtt. Helyreállíttatta a kutat, fedelet építtetett föléje. A kút mellé a rabbinak is építettek egy másik mikvét, amit ő használhatott egyedül. Ám ha olyan történt, amire nem talált kiutat, ha segíteni kellett valakin, aki elkeseredettségében hozzá fordult, mindig leereszkedett a létrán rabbi Josef Stern kútjába. Az angyalokra gondolt, akik Jákob történetében a „lajtorján” ereszkedtek a földre, hogy segítsenek az embereken. A létrát leeresztette a száraz kútba. Amikor leért a kút mélyére, akkor elmondta a zsoltár szavait: „A mélységből hívlak, Ö-való! Uram, halld meg hangomat, légy figyelmes könyörgésem szavára… Bízzál, Israel, az Ö-valóban, mert Övé a szeretet, sokrétű a segítsége…”. 

A kút ilyenkor megtelt vízzel, amely rövidesen az álláig ért, és ő boldogan alámerült. Tudta, hogy I-ten meghallgatta imáját, és segíteni fog azon, akiért ő a mélységből imádkozott.

A városban mindenki tudta: ez rabbi Josef Stern kútja, mellette a másik, Jehuda Jekutiel Teitelbaum rabbi mikvéje. 

Azután eltelt száz év, és ez alatt Sziget minden főrabbija időnként fogta a „lajtorját” és lemászott a kútba, és az égi segítség nem váratott magára.

Aztán történt valami. 

1943-ban egy éjjel eltűnt a létra. Senki sem tudta, hova lett. Rossz előjelnek tartották. Tanácstalanok voltak. Követeket küldtek a wisnitzi Háger rabbihoz. Kérték, adjon magyarázatot. Háger rabbi ezt a választ adta: „Jöjj és láss! A felső birodalomból a lelkek létrán ereszkedtek a mélybe. Most a létrát elvették! Lesznek, akik jól tudják ugyan, hogy nem fog sikerülni, megpróbálnak lejutni a mélybe! Semmi értelme, mert maga I-ten keze nyúlt le, és vette a létrát magához!”

A szigetiek nem hagyták magukat! Csináltak másik létrát, és rábírták a főrabbit: ereszkedjen le a kútba, de a kút száraz maradt…  

1944. május 16-án, majd 18-án, 20-án és 22-én minden szigeti és máramarosi zsidót marhavagonokban Auschwitzba deportáltak. A Nagy Zsinagógát felrobbantották. A kútnak meg a mikvének, amely a nagy zsinagóga mögött volt, nyoma veszett. Ahogy minzegy 40 ezer helyi zsidó is eltűnt a történelemből.

Hogy mi lesz? Ki tudja? Talán egyszer valaki rálel a kútra. Talán egyszer a létra is előkerül. Valaki fogja a létrát, és lemászik a kútba. Akkor, talán, a kút újra megtelik vízzel és felhangzik a kútból a régi fohász:

„A mélységből hívlak Ö-való!” Akkor tudni fogják, hogy az Egek Ura meghallotta a könyörgést, és odafigyel hangjára… hiszen: „Övé a szeretet, sokrétű a segítsége.” Igen!מַה-שֶּׁהָיָה, הוּא שֶׁיִּהְיֶה, וּמַה-שֶּׁנַּעֲשָׂה, הוּא שֶׁיֵּעָשֶׂה „Ami volt, az lesz, ami történt, az történni fog…” (Kohelet 1/9.)

Talán egyszer… Igen, talán majd egyszer… Máramarosszigeten!

Legyen e történet Moldován Herman és az egykor volt nagyszámú szigeti zsidó közösség emlékezetévé!