Pajesz, köntös, cilinder – avagy hogyan néztek ki az erdélyi zsidók

Manapság néhány százra tehető a holokauszt előtt 200 ezret elérő erdélyi zsidók száma. A régi magyar és az erdélyi zsidó leszármazottak Izraelben és az Amerikai Egyesült Államokban még őriznek egy-két fontosabb kulturális jellegzetességet. Nemrégiben a nagysikerű Unortodox című minisorozat mutatta be a Szatmárról származó közösség jelenkori életét. 

De kik is voltak az erdélyi zsidók? Hol éltek? Minden zsidó azokat a dogmatikus elveket követte, amiket az előbb említett film is bemutatott? 

Olosz Levente írása, amely eredetileg az Erdélyi Krónika oldalon jelent meg, az erdélyi zsidóság sokszínűségét mutatja be, alapul véve a közösségben meghúzódott társadalmi, vallási és ideológiai töréseket. A kulturális jellemzők folyamatos változásokon mentek át az évek folyamán,[1] itt mindenekelőtt az 1900 és 1944 közötti éveket fedjük fel egy-egy közösségen, családon vagy személyen keresztül. Ebben az időszakban az erdélyi zsidóság viszonylag keveset változott.

Történeti háttér
A nyugat-európai és egyben a magyar zsidóság a 19. században a találkozott a modern nemzetállamok által nyújtott kihívásokkal. Felvetődött a zsidók állam-lojalitásának kérdése, közösségük elszigeteltsége vagy akár elkülönített oktatási rendszerük. Mivel a hagyományos zsidó közösségnek vallásuk volt a belső szervező és összetartó ereje, a modernitást is a vallás irányából közelítették meg. Az egyik irányzat a judaizmus megreformálására törekedett, hogy közelebb kerüljenek a befogadó társadalomhoz, esetünkben a magyarokhoz. A templomokban orgonát használtak, a prédikáció nyelve a magyar volt. Öltözködési szokásaikban a nem zsidó lakossághoz hasonultak. A szigorú étkezési szabályokat is kezdték lazábban kezelni, gyerekeiket pedig mindinkább világi oktatásban részesítették. Ebben a csoportban sokan vallották azt, hogy a vallásreform nem elégséges az asszimiláció eléréséhez, teljes vallási és kulturális váltásra van szükség. Őket nevezték neológoknak.

A másik tábor félve attól, hogy a nemzetállam megszervezésének új formái (oktatás, nemzeti nyelv stb.) feloldják a zsidóságot az egységes tömegtársadalomban, valamint a megszokott vallási rituálékat keresztény elemekkel vegyítik, az évszázadok alatt kifejlődött (vallási) hagyományaikat a szent szövegekkel bástyázták körül. Úgy gondolták, hogy ha életüket a kitalált vallási előírások alapján élik, és idejük nagy részét a szent szövegek tanulmányozásának szentelik, akkor megtarthatják a zsidóság lényegét. Az 1868-ban összehívott Izraelita Egyetemes Gyűlés megpecsételte a szakadást, euztán mindkét tábor létrehozta saját országos vallási szervezetét (egy harmadik tábor is létrejött status quo ante néven). A települések vallási közösségei (hitközségek) eldönthették, hogy melyik szervezethez csatlakoznak. Nagyobb városokban elterjedt gyakorlattá vált két vagy akár három hitközség megléte, vagyis ortodox, neológ és status quo ante zsinagóga is állt a településen.

Ortodoxok
Erdélyben az ortodox hitközségek kerültek többségbe, főként az észak-nyugati régiókba, falvakba és kisebb városokba összpontosultak. Erős ortodox zsidó központok álltak Szatmárnémetiben, Beszterce megyében, de még Kolozsváron is többségben voltak. Kereskedők, iparosok és értelmiségiek (orvosok, ügyvédek) mellett jócskán megtalálható volt a szegényebb „házaló zsidó” vagy „parasztzsidó” réteg is. Szabó Imre szociográfiájában például így írt 1930-ban a naszódi zsidókról: „Hatvan zsidó család él Naszódon. Nem élnek nagy életet. A felső réteg nem az intellektuelekből kerül ki (egyetlen zsidó ügyvéd képviseli a diplomás értelmiséget), hanem néhány kereskedőből. Ezek közül — úgy mondják — csak egynek a vagyona haladja meg, nem éppen sokkal, a százezer lejt. Tízen valahogy megélnek a boltjukból, a többiek tengődnek. Vannak jó iparosai is a zsidó községnek, de gyenge keresők. Zöme a népnek proletár, máról-holnapra él.”[2]

Az ortodox tábor nem számított egységesnek, tagjai között egyaránt megtalálható a magyarul beszélő és vallási hagyományokat kevésbé gyakorló átlagzsidó és a dogmatikus, vallásgyakorló rabbi is. Általánosságban elmondható, hogy az ortodox zsidók a német zsargonnyelvet, a jiddist beszélték és kényesen ügyeltek a vallási előírások pontos betartására. Földrajzi helytől függően ez is változott. Például Dicsőszentmárton esetében, ahol az ortodox hitközség rabbija, Marton Miksa (1866-1912) magyarul szónokolt a zsinagógában. A nem ortodox gyakorlatra azért volt szükség, mert a város zsidóságának többsége ekkorra már nem beszélt jól jiddisül, sőt vallási életük is bomlásnak indult: ünnepekhez tartozó rituálékban már nem vettek részt, így nem is állítottak sátrat szukot (sátoros)[3] ünnepén.

Marton Miksa, rabbi és fia Marton Ernő. Ernő 8 éves korában egyáltalán nem kelti egy ortodox zsidó fiú benyomását, a kor polgári ruháját viseli, és általános iskolába készül

A dicsőszentmártoni példa inkább kivételt képezett, mivel az ortodox zsidók külső megjelenésének több vonása is megkülönböztette őket környezetüktől. Legfontosabb jellemvonás, hogy fejüket kipával vagy más fejfedővel fedték le. Másik közös vonásuk a szakálluk, amely nem a tóra előírása, inkább a hagyomány. A vallási előírás csak azt tiltja, hogy a szakállat egyélű borotvával vágják, így a vallásos személyeknek nagy mozgásteret hagyott a szakálviselésre.[4] Így a szakállától minden nap megszabaduló ortodox zsidó sem volt szokatlan látvány.

Farkas Vilmos és neje, Szatmárnémeti, 1900-as évek eleje (forrás: Centropa.org)

A Grün esküvő fényképén megfigyelhető a generációs váltás, amelynek során a fiatalabbak egyre inkább elhagyták az ortodox zsidóságra jellemző viseletet. Míg az apa, Grün Salamon (széken ül középen) és sógora is szakállat visel, addig az apa három fia már nem követik példájukat. A nők esetében ugyanilyen különbség látható: a fiatalokkal szemben Salamon felesége főkötőt visel, hogy a vallási parancsot kövesse, otthonán kívül haját befedje.

Grün Béla és Irén esküvője, Kolozsvár, 1925 (forrás: Centropa.org)

A Grün család az ortodox zsidóság foglalkozási jellegzetességeire is bepillantást enged. A vőlegény, Grün Béla kereskedelmi tisztviselőként (ma üzletvezetőnek hívnánk) dolgozott az Osztrák-Magyar Monarchiában és Romániában egyaránt. A háborút végig szolgálta, majd két évig olasz fogolytáborban sínylődött. A vőlegény mellett jobbra, testvére látható a képen, akinek üzlete volt Naszódon. „Mindenfélét árult, ami egy szatócsüzletben van egy faluban. Természetesen inkább fűszert, élelmet, italt.” Balra, a menyasszony mellett, Rosmann Izsák, akinek Marosvásárhelyen egy vasudvara volt, ócskavasat adott el és vásárolt. Jómódú családként emlékeztek rájuk. A baloldalon ülő férfi Grün Géza, a vőlegény fivére gazdálkodott Beszterce megye egyik falujában. Csak a családja támogatásával tudta fenntartani kicsiny gazdaságát.

Haszid zsidók
Az ortodox zsidósághoz nagyon hasonló, és sok tekintetben megegyező, mégis különálló csoportnak számítottak a haszid zsidók. Ez a vallási-társadalmi mozgalom Lengyelországból indult, lényege pedig abban állt, hogy különböző rítusokon, szertartásokon és a parancsolatok betartásán keresztül Istennel közvetlenebb kapcsolatot teremtsenek. Legfőbb közvetítőjüknek a rabbit, az ő szóhasználatukban rebbét tekintették, akit szinte Istenként tiszteltek. Erdélyben főként Máramarosban, később pedig (az 1930-as ortodox-haszid „háború” után) Szatmárnémetiben éltek, igen nagy tömegekben. Jellemzően a társadalom legszegényebb rétegeit alkották, jiddis nyelven beszéltek és jellegzetes öltözködésükről lehetett felismerni őket.

Zsidók a máramarosszigeti vásáron, 1900-as évek

Egy szociográfiai leírás ezt mondja 1928-ban a máramarosi Borsa falu zsidó lakóiról: „A községben 2000 ház van. Ebből 400 zsidó kézben [az író szerint ez 650 családfenntartót és 4000 zsidó személyt jelentett] Foglalkozásukat nézve: 50 zsidó család foglalkozik kizárólag mezőgazdasággal, 60 család önálló iparral, 60 kereskedelemmel, 60 családfenntartó van alkalmazva erdő és fűrésziparnál, 150 napszámos, 50 fuvaros, 50 családfő idegenben keresi a kenyerét, 25 melamed és hitközségi alkalmazott… a többi 150-200 családfenntartó… otthon vagy szerte az országban koldulnak.”[5]

Markovits Rodion, erdélyi zsidó író életrajz ihletésű novellája ad színesebb betekintést egy haszid zsidó közösség életébe: „egész héten meggörnyedve a háti kasok súlya alatt, nyögtek és fütyültek az avasi [Avas hegység Erdély északkeleti határánál fekszik] bércek apró házikói között, egész héten cipelték az üveggyöngyöt, fejtőt, bicskát, a csereportékát, amelyekért rongyot, gubadarabot [ruha, népi viselet] kaptak. Minél inkább fogyott a csereportéka, annál nehezebb lett a hátikas, míg végre pénteken délelőtt magasra tornyosodott rongy és hulladék teherrel hátukon és vállukon, lihegve érkeztek Szombat hercegnő fogadására.”[6]

Az összegyűjtött rongyokat úgynevezett Flickschneidereknek (folt varróknak) adták el, akik a ruhákat javítottak. (Általánosságban is elmondható, hogy a zsidók úttörők voltak a ruházat, fém, üveg stb. újrahasznosításban). Az avasi zsidóknak ősszel – jó termés esetén – a szilvából sikerül plusz betevőhöz jutniuk.

Házaló zsidó (Lakner Sándor rajza)

Míg az ortodox zsidók elvétve (főként csak az idősebb 1900 előtt született generáció), addig a Máramaros és Szilágy megyében élt haszid zsidók szinte mind, viseltek pajeszt. A hajat a fej sarkától eltávolításának tilalmát a Talmud azon mondatára alapozták, amely előírja, hogy a halántékot nem szabad olyan simává tenni, mint a homlokot. Másik jellegzetes öltözékük a kapoté (hosszú, galléros fekete köpeny). Ünnepnapokon és szombaton a streimlit (prémmel szegélyezett széles karimájú kalap), valamint tálitot (négyszögletű, sarkain csomózott rojtokkal ellátott imakendő) viseltek.[7]

Neológ zsidók
Az ortodoxoktól és haszidoktól eltérően a neológ hitközségekhez tartozó zsidók többsége nem különbözött keresztény polgártársaitól. Az öltözékre, kinézetre vonatkozó vallási előírásokat egy régi kor túlzásainak tartották, amelyek betartása amúgy is megnehezítette volna a többségi társadalomhoz való hasonulásukat. Ennek ellenére a neológ zsidók jó része hívő embernek tartotta magát, vallásosságuk a szombat betartására, kóser konyhára és a zsinagóga látogatására korlátozódott.

Az Arad megyei Kohn Sándor elmeséli a neológ zsidók életmódját, amibe csak a legalapvetőbb vallási szabályok tartoztak: „A szüleim neológ zsidók voltak… a neológ szokásokat tartottuk, nem az ortodoxokat. Az állatokat kóser módra vágták, elmentek a rabbihoz…, ha libát vagy tyúkot vágtak, de ettek disznóhúst is, viszont disznózsírt nem… Emlékszem, hogy sábeszre [Sábát- szombat] édesanyám olyasmit készített, amit én nagyon szerettem: libamájat. Általában kövér libákat vágtunk, majd megfüstölték a mellét és a combjait, és azokat eltették télire, a zsiradékot és a májat pedig elkészítették frissen…. Minden péntek este meggyújtották a gyertyákat [zsidó vallási rituálé]. Édesapám és én jártunk a zsinagógába, az öcsém nem…. Mi nem voltunk vallásosak. Megtartottuk az ünnepeket, körülbelül erre szorítkoztunk. Pészahkor más edényt használtunk. Szédert nem tartottunk.”[8]

Steiner Sándor és családja, Borossebes (forrás: Centropa.org)

Az asszimilált zsidó férfiak ruházata és haj-, bajusz-, valamint szakállviselete általában az általános divatot követte. A képen látható Bacher Izodor, szakáll nélkül, a kor (19. század vége) divatját megidéző bajusszal és ruházattal.

Bacher Izodor, Székelyudvarhely, 1900-as évek eleje (forrás: Centropa.org)

A neológ zsidóság vezetői rendületlenül hirdették az asszimiláció fontosságát, értelmezésükben, így a zsidó erkölcsiség terjesztését a népekkel elvegyülve kell terjeszteni. Erdélyben a reformzsidóság legjelentősebb képviselője Kecskeméti Lipót (1865-1936), nagyváradi főrabbi következetesen képviselte a zsidók elmagyarosodásának programját. Még Trianon után is a következőket írta: „Az erdélyrészi zsidóságban is ottan vannak a magyar zsidó néven ismert zsidók… Ennek a csoportnak úgy a lelkébe ehette magát az a magyar gondolkodás, hogy az ha másik, újabb kultúrába vetődik, nem beíratlan fehér lappal vetődik oda, hanem át- meg átszántva bibliai szentségű szöveg betűivel, nem is kréta-, meg plajbász-, meg téntajegyekkel, hanem ősi székely rovással: hogy azt nem lehet letörölni, kidörzsölni, lenyesni, vagy leszekercézni… Helyük van-e hát ilyen zsidóknak a Magyar Pártban? Természetesen: semmi más politikai pártban, csak ott.”[9]

Kecskeméti Lipót

Az asszimiláció jegyében a zsidók magyarul beszéltek, olyan ruhákat hordtak, amelyek a magyarságot testesítették meg vagy vallásukat is elhagyták, keresztényekké lettek. A képen látható Kósa Alice például református férfihoz ment feleségül, gyerekeit is reformátusként nevelte, de ő még igyekezett vallását felszínesen megtartani: „Én mikor férjhez mentem, azt mondtam a férjemnek, hogy a vallásomat nem [hagyom el]. Ha nem is tartom, de nem hagyom el… Én megtartottam annyiban az én vallásomat, hogy megtartottam például az őszi ünnepeket és a karácsonyt [Hanuka].”[10]

Az iparban és kereskedelemben dolgozó zsidók jó részét azonban nem üzlettulajdonosként kell elképzelni. Üzletvezetők, boltossegédek, titkárnők, mérnökök és kétkezi, gyári munkások adták a „kereskedő” és „iparos” zsidóság tömegeit.

Az erdélyi zsidók vallási meggyőződés mellett más identitásokkal is rendelkeztek. A legtöbben magyarnak, illetve magyar-zsidónak gondolták magukat, a trianoni döntés után néhányan a románság irányába mozdultak, megint mások a szociáldemokrácia vagy kommunizmus etnikailag semleges társadalmi eszményképében találtak megnyugvást. Ők teljesen kikerültek a zsidó közösségi életből. Jelentős számban – legalábbis az első világháború után – saját zsidó gyökereikhez visszanyúlva a zsidó nemzeti mozgalomhoz csatlakoztak és büszkén vállalták zsidó mivoltukat. Ők voltak a cionisták.

Jegyzetek

[1] A magyar zsidóság kulturális sajátosságairól készült legjobb összeállítás Körner András könyve, amelyre ez a cikk is nagymértékben támaszkodik. Lásd: Körner András: Hogyan éltek? A magyar zsidók hétköznapi élete 1867-1940. Budapest, Corvina Kiadó, 2013; Hogyan éltek? 2. Budapest, Corvina Kiadó, 2015.
[2] Szabó Imre: Erdély zsidói: 210.
[3] Szukot: „sátoros ünnep”. A Tóra parancsa szerint hét napig kell sátorban lakni, annak emlékére, hogy az Egyiptomból kivonult ősök is sátrakban laktak pusztai vándorlásuk során.
[4] Körner, 2013. 50.
[5] Marton Ernő: Borsán 650 zsidó családfenntartó közül 200 koldulásból tengődik. Új Kelet, 1928. szeptember 28. 3-4.
[6] Markovits Rodion: Reb Áncsi és más havasi zsidokról szóló széphistóriák. Kolozsvár, Ipuron, 1941. 16-17.
[7] Körner, 2013. 52.
[8] Kohn Sándorral készített interjú. 2003, 2007. Centropa.org
[9] Sós Endre: A nagyváradi zsidók útja. Libanon Kiadás, 1943. 65-66.
[10] Kósa Alice-el készült interjú. 2005. Centropa.org.

A Teljes írás az Erdélyi Krónika oldalán / IDE KATTINTVA olvasható el