Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma este 19 óra 23 perckor köszönt be, a királynő holnap este 20 óra 28 perckor távozik körünkből. Ez idő alatt honlapunk, Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából ezen a héten az Ékev (Mózes 5. 7:12-11:25.) olvassuk Mózes ötödik könyvéből.
Fontos azt gondolnunk néha, hogy „ez nem a mi dolgunk”, még ahhoz is ez kell, hogy segíthessünk valamennyit, némi távolítás. De fontos közben tudnunk, hogy ami körülöttünk történik, mégis a mi dolgunk, ránk tartozik, hat ránk és felelősek vagyunk érte szinte mindig.
„Igazságot szolgáltat az árvának és az özvegynek, szereti az idegent, akit felruház és megetet”, mármint az Örökkévaló az Ékev hetiszakasz állítása szerint. Aki másodszorra is elolvassa a mondatot, alighanem megkérdezi magát, hogy kerül bele az a szó, hogy „idegen”, a mondat olyan emberről beszél, akinek kenyérre és ruhára van szüksége, ez pedig éppen úgy lehet helybeli, ahogy idegen is, az kéne álljon ebben a mondatban, hogy a szegényt szereti Isten azzal, hogy gondoskodik róla.
Annak, aki képes adni, mert van miből, az, aki szegény, idegen. Akinek van módja segíteni, annak a másik baja ismeretlen, távoli, idegen, ha jóindulatú, akkor sem érti igazán. És ez az idegenség amennyire érthető és tulajdonképpen természetes, annyira megnyugtató is. Nem az én bajom, sajnálom, tényleg, de nem az én bajom. A tevékeny szeretettől, a felruházástól és megetetéstől visszatart minket az is egyebek mellett, hogy ha mégis segítenék, részt vennék a rászoruló életében, akkor már az én bajom is lenne. És részben jól is van ez így. A korlátlan, önvédelem nélküli együttérzés mindenki minden bajával azelőtt roppantana össze mindannyiunkat, hogy bármennyit is segíteni tudnánk. Minden segítőnek egyszerre kell empatikusnak és érzéketlennek is lennie, megtanulni kontrollálni az empátiáját.
De fontos tudni, hogy az Örökkévaló, akinek, szemben velünk, az együttérzése is végtelen, a tőle gyökeresen különböző ember iránt feltétlen és korlátok nélküli empátiát érez, minden bajunk az ő baja is, hiszen ki ne volna idegen, jövevény, átmeneti látogató itt a világon Őelőtte? Az isteni szeretetnek nincs szüksége távolításra, érzelmi önvédelemre és ez segít nekünk is felismerni, hogy végső soron, különösen ma, amikor a globálissá váló folyamatok sokasága köt össze minket, távoli, ismeretlen emberek gondja, a globális egyenlőtlenségtől az Amazonas erdőinek kivágásáig minden a mi gondunk.
Az Örökkévaló úgy szeret, hogy táplál, felövez, gondoskodik.
Az empátia nem érzés, hanem tevékenység, részvétel, ha érzés csak, akkor maga is az érzelmi önvédelem egyik módja, önnön jóságunk önigazoló átélése (ahogy József Attila írta a középosztályos empátia jellemző korlátairól, „szívére veszi terhünk, gondunk, vállára venni nem bolond”).
Istent a Talmud szerint nem tudjuk követni a szeretet, mint érzés végtelenségébe, ahogy az is alig valami, amit ténylegesen tehetünk, de azt, amit tesz, képesek vagyunk utánozni a részvét-részvétel által ennek ellenére is. Ahogy Ő felöltöztette a kinti világ hidegétől védelmezve az Édenkertből elküldött Ádámot és Évát, úgy mi is adhatunk ruhát néhányaknak azokból, akik fáznak ahogy ő meglátogatta a lábadozó Ábrahámot a körülmetélése után, úgy enyhítheti a mi jelenlétünk is a fájdalmakat, amelyeket megszüntetni nem tudunk, ahogy az Örökkévaló vigasztalta, megáldotta Izsákot apja, Ábrahám halála után, úgy mi is együtt lehetünk a gyászolókkal és ahogy ő eltemette Mózest, mi is eltemethetjük halottainkat. A vigasztalás hét hetében vagyunk és ekkor figyelmeztet a Tóra, hogy ha a szenvedést felszámolni mi nem tudjuk is, a vigasztalás esélye mégis a mi kezünkben van, az Örökkévaló, amikor beteget látogatott, árvát vigasztalt és temetett, minket tanított meg a saját lehetőségeinkre (Szótá Traktátus 14/a).
Azzal kell próbálkoznunk, hogy eléggé erős és kontrollált legyen az empátiánk ahhoz, hogy elég bolondok lehessünk a tőlünk idegenek gondjainak egy részét is a vállunkra venni.
Békés ünnepet kívánunk!
Vári György írása
.jpg)
