„Elég gyakran böjtöltem én akkor is, mikor nem volt jom kipur”

Az Egyenlőség című lap száz évvel ezelőtt, 1925-ben közölte Tenczer Pál hírlapíró (1836-1905) emlékiratait, amelyek között van egy jom kipuri írás, amely az 1859-es esztendőről szól. Ebből közlünk egy részletet, mert Budapestnek egy oly rég letűnt világa emelkedik ki belőle, amelynek létezését el sem hinnénk, ha nem egy szemtanú írta volna le.

Jom kipur napja volt… Tűnődve álltam a „Schlossersches Haus” [a mai Thonet-ház a Váci utcában] előtt, eszembe jutottak a rég elmúlt idők emlékei, és visszagondoltam arra, hogy bizony elég gyakran böjtöltem én akkor is, mikor nem volt jom kipur. Talán amiatt nem is éreztem annyira az éhséget, és az ég felé tekintve áldottam az Urat, hogy a mai böjtölésem önkényes, vallásos érzületem sugallta böjtölés. 

És gondolataim továbbfűzve, bogozva, kifestettem magamnak újból azt a pincelakást, melyben Singer barátommal majdnem egy évig laktam 1856-ban és amelyért kinek-kinek egy-egy forintot kellett fizetnie havonként. Persze egy ágyban háltunk mind a ketten. Csakhogy „egy frt”. Sok pénz ám és mert már az első hónap végén nem tudtuk megfizetni, a jószívű lakásadónkkal abban állapodtunk meg, hogy felváltva tanítjuk a ház két gyermekét, amiért aztán megszerezte az egy ágyat meg a péntek esti vacsorát is. 

Mondhatom, úri vacsora volt. A család, mely állott az úrból és asszonyból, az asszony anyjából, két gyermekből és egy nagy kandúrból, egész héten leste a királyi lakomát, mely állott vagy harminc libafejből, melyet a háziasszony a Schiffmannsplatzon, később Hermina téren [ma: Andrássy út], ahol most a kir. Opera áll, vett és melyet a jó Isten tudja, mi mindennel pótolt ki és amelyből készült sauce igazán nagyszerű volt.

Az olasz háború be volt fejezve. Szabadabban mozogtak a fővárosban az emberek. Nem rettegtek már annyira a rendőrség erőszakosságaitól. A magyar nyelvet, akik tudniillik tudtak magyarul – fájdalom, csekély volt azok száma – kezdték demonstrative nyilvános helyeken is használni. Akinek módjában állott – mert az iskolákban nem tanították kellően a magyar nyelvet –, gyermekei mellett magyar tanítót tartott. 

Én magam annyira el voltam foglalva a magyar nyelvtanítással, hogy a napot háromszor is betölthettem volna leckékkel. De szerettem volna, hogy a magyar nyelv a főváros lakosságának minden rétegében terjedjen és azért azon gondolkoztam, mi módon lehetne egy ily irányban kifejtett akciót nyélbe ütni. Végre azt eszeltem ki, hogy jó lenne egy ingyenes magyar tanfolyamot rendezni kezdők és haladók számára. Olyanok számára, akik még semmit sem tudnak magyarul és olyanok számára, akik már valami csekélyet értenek a nyelvből. 

Jom kipur napja alkalmatos idő volt ezen gondolkozni, még vacsorám után, az ágyban sem hagyott nyugodni a gondolat, hogy nyélbeüssem a szép eszmét.