BIG: Nem lettem traumatizált ember

2021. Május 09. / 10:19


BIG: Nem lettem traumatizált ember

Szerző: Kácsor Zsolt

Európában 1945. május 9-én ért véget a második világháború, így azóta ezen a napon ünnepeljük a nácizmus és a fasizmus felett aratott győzelmet. Benedek István Gábor író, újságíró számára ez a dátum azonban személyesen is nagyon fontos és kitüntetett időpont, hiszen éppen ezen a napon szabadult fel Theresienstadtban (Terezín). Mindannyiunk szeretett BIG-jével ebből az alkalomból készítettünk interjút gyermekkoráról, a deportálásról, az életéről.

– Most a lakásodon beszélgetünk, holott a te igazi közeged a kávéház. Mióta is?
– Pontosan emlékszem rá, hogy mikor jártam először kávéházban: 1942. október 29-én. Ez azért maradt meg bennem, mert akkor volt az ötödik születésnapom, és apámtól, aki vezető könyvelő volt, azt az ajándékot kaptam, hogy elvitt a tótkomlósi kávéházba. Annak a kávéháznak akkor mindenki a csodájára járt, a tulajdonos ugyanis kiváló minőségű skót kockás ruhaszövettel húzatta be a falakat afféle tapéta gyanánt. A papám ezt látni akarta, és magával cipelt engem is. Nagyon boldog voltam. Később, már felnőttként sem kocsmákba jártam – hiszen az alkohol az én életemből kimaradt –, hanem kávéházba, például a régi New York-palotába. 

IMG_20210121_115115.jpgGyermekkori kép Benedek István Gáborról

– Mi az, ami a kávéházakban vonz?
– A kellemes ellazulás és a derűs beszélgetés, a társalgás, a csevegés. Nem tudom semmi máshoz hasonlítani ezt a miliőt, a kávéház ugyanis éppen erre, az ellazulásra és a társalgásra jött létre. A kávéházak különleges helyek voltak, ott ügyeltek az úri modorra; a kávéházakban nem lehetett úgy lerészegedni, mint a kocsmákban, nem is az alkoholizálás volt a funkciójuk. Amelyik vendég esetleg többet ivott, azt diszkréten figyelmeztették, hogy kedves uram, legyen kedves vigyázni, mert többet méltóztatott inni a kelleténél. 

– Gyerekkorodban milyen hely volt Tótkomlós?
– Habár akkoriban 14 ezer lakosa is lehetett, falu volt, úgy is mondhatnám, hogy szinte rajta sem volt a térképen – igaz, ma Tótkomlóson boldogok lennének, ha a lakosság száma manapság is megközelítené a 14 ezret. Emlékszem azokra az órákra, amikor az apám mesélt nekem. Nem volt még televízió, nem volt internet, szóval más technika alakult ki az emberek közötti kapcsolattartásra, és az egyik ilyen technika – hadd fogalmazzak így – a duma volt, a dumálás, a jóízű sztorizás, anekdotizálás. Apám is ilyen nagy dumás volt, sokat mesélt otthon a nagyvilágról, a tőzsdéről, amit imádott, vagy Bécsről, ahová főkönyvelőként hivatali kötelme volt időnként elutaznia. Tótkomlóson gyerekként számomra meghatározó volt Arany János és Bródy Sándor hatása. Az előbbi azért, mert a szomszédban, Nagyszalontán született, és ezt számon tartottuk, mert a magyar nyelv fontos volt, az anyám nagyon odafigyelt rá, hogy nyelvileg igényesen fejezzük ki magunkat. Bródy pedig azért hatott, mert a rokonunk volt, igaz, jóval a születésem előtt meghalt, szóval soha nem találkoztam vele, csak a legendája élt velünk.

polc.jpgBIG eddigi összes művei egy polcon

– Milyen emlékeid vannak a deportálásról?
– Ha egy szóval kellene jellemezném azt az időszakot, akkor azt mondanám, hogy tömény volt. Minket 1944 nyarán vittek el, és valamikor 1945 szeptember elején kerültünk haza, az én saját holokausztom tehát kicsivel több volt, mint egy év, bennem azonban mégis úgy rögzült az a periódus, mintha nem egy, hanem sok-sok esztendő telt volna el. 1944 júniusában deportáltak minket, már nagyon meleg volt, annyira meleg, hogy anyukám alig öltöztetett föl, egy kantáros rövidnadrágot adott rám, ami akkoriban nagy divat volt. 

– Amikor felraktak titeket a vonatra, mit mondtak, hová kell mennetek?
– Nem mondtak semmit, és mi nem is tudtunk semmit. Akkor még nem élt a köztudatban az a szó, hogy Auschwitz, én kisgyerekként azt sem nagyon tudtam, hogy Lengyelország létezik. Nem tudtuk, hogy mi történik velünk.

– De a kisgyermeki tudatodban mindez összekapcsolódott a zsidósággal, nem?
– Természetesen, hiszen zsidó életet éltünk, pontosan tudtam, hogy zsidók vagyunk, és azt is, hogy a papámat a zsidótörvények miatt rakták ki a munkahelyéről. De azzal nem voltunk tisztában, hogy miért, hová és meddig kell vonatozni, a magyar csendőrök nem mondták. Néha makogtak valamit, de abból nem sok mindent lehetett kivenni.

– Meddig ment veletek a vonat?
– Bécsig, ahol egy éjszakát töltöttünk. A várost egyébként rögtön felismertük képeslapokról, meg apám elbeszéléseiből. Onnan harmadnap korán reggel szállítottak minket Laxenburgba. 

– Laxenburg hogyan él az emlékezetedben?
– Fantasztikus hely volt!

– Ezt hogy érted?! 
– Láger volt, de egy lágernek nem a legrosszabb attribútumaival. Laxenburg ugyanis csodaszép! Egész Ausztria szép, de számomra Laxenburg kiragyog a többi város közül, mert nekem ott történt az első találkozásom a Külfölddel, így, nagybetűvel. Egy hetet tölthettünk ott, de felnőtt koromban, amikor már lehetett menni Ausztriába, az első utam egy bécsi kávéházba, majd onnan Laxenburgba vezetett.

schlosspark-laxenburg.jpgLaxenburg

– Onnét hová kerültetek?
– Egy Bécs-Gerasdorf nevű, falusias jellegű kerületbe, amely annak idején Bécshez tartozott, de ma már önálló város. Nekem ez személyesen azért fontos helyszín, mert Gerasdorfban 2016-ban emlékművet állítottak az oda deportált zsidók tiszteletére, és az anyukámat a gerasdorfiak díszpolgárrá avatták. Innen vittek bennünket tovább novemberben a németországi Bergen-Belsenbe, szintén vonattal, és egy vagonban legalább hetven emberrel. Azt nem lehet elmondani, hogy milyen leírhatatlan állapotok uralkodtak egy ilyen vagonban. Ami Bergen-Belsent illeti, abból a nyirkos hideg maradt meg bennem. Ott óriási hideg volt, amit azóta is nehezen viselek. 

Amikor magamra húzok még egy takarót, a feleségem azt szokta mondani, hogy hidegmániám van, mire én helyeselek, igen, nekem, hidegmániám van Bergen-Belsen óta. Itt pusztult éhen anyai nagymamám, és ezután lőtték fejbe egy szilánkkal az édesapámat. 

1945 áprilisában, a hónap elején vittek minket a csehországi Theresienstadtba, amit egyébként a csehek Terezínnek mondanak. Az oda vezető vonatozás már könnyebb volt, mint a bergen-belseni, mert már kevesebben voltunk a vagonban, összesen ötven valahányan lehettünk. A megérkezésünkből egy lövöldözésre emlékszem, a németek ugyanis felszólítás nélkül lőttek, nem mondták, hogy vigyázz, lövök, hanem durr, lőttek azonnal. Szörnyű emlékeim vannak róluk, az éjszakai appelekről, erről a minket megalázó, meggyalázó katonai technikáról a létszám ellenőrzésére. Emlékszem a rémületre, ami olyankor eltöltött, meg a remegésre, ami elfogott. Anyám itt esett tífuszba, és vele én is. De az az április a németeknek szerencsére már végjáték volt, hiszen közeledett május kilencedike, a győzelem, a felszabadulás napja.

2e49d47c-dcda-492f-a963-85c4ffe0af17.jpgTheresienstadt, 1945

– Hogy történt a felszabadítás?
– A város határában megjelent egy szovjet csapat, géppisztollyal lövöldöztek, mi meg odáig voltunk a gyönyörűségtől, hogy megjöttek. Nekik amúgy fogalmuk sem volt róla, hogy ők egy lágerben éppen zsidókat szabadítanak fel, ők a németeket kergették és pusztították, és mi meg éppen útba estünk. Mivel a szovjetek lehetőleg nem az orosz nemzetiségű katonákat küldték harcolni az első vonalba, mi mindenféle népséggel találkoztunk a szovjet katonák között, nem is egyszer előfordult, hogy valamelyikük jiddis nyelven szólt hozzánk. Mi magyar zsidók voltunk Tótkomlósról, a magyar volt az anyanyelvünk, nem beszéltük a jiddist, meg is szólt egyszer minket egy orosz zsidó katona, hogy miféle zsidók vagyunk, ha nem beszélünk jiddisül?

együtt.jpgBIG és a felesége, Hajnalka (Fotók: Kácsor Zsolt)

– Milyen traumákat okoztak neked a deportálás borzalmai?
– Azt már említettem, hogy bennem az az időszak nem egy, hanem sok évet legörgetett, magyarán 1944-45 eléggé koravén kisfiút csinált belőlem. De sok rokonommal vagy ismerősömmel ellentétben nem lettem traumatizált ember, amit az anyámnak köszönhetek. Ő a lágerben feloldotta bennem a szörnyűségeket, úgyhogy nem voltam sírós vagy nyafogós gyerek sem akkor, sem utána. Miután hazajöttünk, és újra elkezdődött az úgynevezett normális életünk, akkor sem éreztem meghasadt embernek magamat, hanem volt bennem valamiféle egységesség vagy harmónia. Ez talán alkati tulajdonság, de még egyszer mondom, sokat köszönhetek anyámnak, aki segített elviselni mindazt, ami történt. Hazajöttünk, és az egyik első dolgunk volt, hogy mentünk a kávéházba. Az életünk így zajlott le. És nagyon jó kis élet volt.

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Élet + forma
Jamie Lee Curtis a Dohány utcai zsinagógában
Zsidó világ
Szegedi Tóraékszerek: ilyenek voltak, ilyenek lettek
Mazsihisz hírek
Heisler András vallási bíróság elé várja Köves Slomót

Kommentek