A nagy zsidó nagymamaprojekt 3. rész

A zsidók általában megszállottan kötődnek a nagyszülőkhöz. Mi történik akkor, ha a tieid nincsenek jelen? Mi van akkor, ha soha nem kóstolhattad meg a nagymamád kugliját, de ahol csak tudod, keresed a kapcsolódást az őseidhez. A korábbi részek itt és itt olvashatók el. 

A zsidó fiatalok sokszor egyszerűen nem tudnak betelni a nagyszüleikkel. Mindannyian megszállottjai vagyunk a saftáknak és sabáknak. Legyen szó barheszről, karakteres brosstűkről vagy karizmatikus személyiségekről, minden a nagyszüleinkre emlékeztet. Bár ez a hozzáállás nem kizárólagosan zsidó sajátosság, a zsidó nagyszülőket a közösségi folytonosság sarokköveiként tiszteljük. Sok esetben valóban azok is. De hogyan illeszkednek ebbe mindazok, akiknek nincsenek zsidó nagyszüleik?

Az én zsidó nagymamám és nagypapám akkor halt meg – írja Tahlia Bowen ausztrál író – amikor kettő, illetve tizenegy éves voltam, még jóval azelőtt, hogy személyes érdeklődésem kialakulhatott volna a zsidóságom iránt. Azóta igyekszem emlékeztetni magam arra, hogy nincs egyetlen, kizárólagos zsidó családmodell, mégis nehéz elkerülni azokat a pillanatokat, amikor újra és újra szembesül az ember azzal, hogy a nagyszülők hiányoznak a sábeszi asztaltól.

A zsidóság nem kizárólag a zsinagógákban vagy zsidó szervezetek keretein belül zajlik. Megjelenik a rituálékban, a sábeszi gyertyák meggyújtásakor, a jótékonysági kezdeményezésekben való részvételben vagy éppen purimi jelmezbe öltözve. Ezeknek a közegeknek a kialakításában a szülők és a nagyszülők gyakran kulcsszerepet játszanak. Maga a Talmud is utal arra, hogy a nagyszülők felelősséggel tartoznak a Tóra tanításáért. Mivel a generációk közötti kulturális átadás a zsidó ethosz központi eleme, teljesen természetes, hogy a nagyszülők ebben meghatározó szerepet kapnak.

Ez azonban sajnos nem mindenkire igaz, hiszen sokan közülünk kénytelenek pusztán történetek alapján kialakítani egy képet a nagyszüleikről. Az egyik legkorábbi történetem a saját nagyszüleimről 1962-ből származik, amikor az első randijukra került sor a Cafe 21-ben, Sydney egyik legautentikusabb magyar éttermében, amelynek étlapja bármely askenázi szívet megdobogtatna az ikonikus maceszgombóclevesével, resztelt májjal és minden elképzelhető formában készült rántott szelettel.

Azt mesélték, hogy a nagyszüleimet valójában nem is annyira a népszerű kínálat kötötte le, mint inkább a beszélgetésük. A szóbeszéd szerint egészen a hajnali órákig ott maradtak, míg végül a papám hazakísérte a nagymamámat, majd néhány hónappal később összeházasodtak.

Tudom, hogy az életük szilárdan a zsidó vallásgyakorlatra épült. Valahányszor várost váltottak, az elsők között volt, hogy új zsinagógát keressenek maguknak. Hűséges tagjai voltak a bondi Hakoah Clubnak is, amelyet 1939-ben zsidó bevándorlók alapítottak, és amely évtizedek alatt Sydney zsidó közösségének egyik társasági központjává vált. A nagyapám halála után azonban a szüleimmel együtt mi is elmaradtunk ezekről a zsidó közösségi helyekről, fokozatos elvilágiasodás vette kezdetét, amely az idő múlásával egyre erősebb lett.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a zsidósággal való kapcsolat teljes hiányában nőttem volna fel, inkább azt, hogy azok a zsidó idősek, akiket hagyományosan a sábeszek és az ünnepek megszervezésével szokás megbízni, nem voltak jelen. Így sokszor elmaradtak a tervek, nem ünnepeltünk meg bizonyos alkalmakat, és a családi receptek sem öröklődtek tovább. Gyakran hallom, hogy a nagymamám maceszkuglija minden évben megkoronázta a széderestét, és ilyenkor belém nyilall a hiányérzet mindazokért a tanításokért és élményekért, amelyeket sosem élhettünk át együtt.

Sokáig a vágyat a nagyszüleim útmutatása iránt, inkább neheztelésbe csatornáztam (és állandó kugliéhségbe). Néztem, ahogy mások természetesnek veszik a nagyszüleik jelenlétét, sőt, túlzottan rámenősnek bélyegzik őket. Forgattam a szemem, amikor a barátaim arról beszéltek, mennyire hasonlít a Shiva Baby című film a saját, idős zsidó rokonokkal teli családi összejöveteleikre. Elképzeltem magam kaotikus zsidó eseményeken, ahol a rokonok egy bagellel megrakott asztal körül gyülekeznek. És volt valami szerethető még abban is, ahogyan egy idősebb rokon faggatja az ember szerelmi életét.

De a nagyszüleim előrelátó emberek voltak. A bat micvám napján – amelyet két évvel a nagyapám halála után tartottunk – idősebb emberek egy csoportja foglalt helyet a zsinagóga hátsó sorában. A szüleim hívták meg őket, akik nagyjából mindenkire kiterjesztették a meghívást, akivel életük során valaha találkoztak.

Amikor azok, akikről később megtudtam, hogy a nagyapám barátai, az ünnepség után körém gyűltek, hirtelen bűntudat öntött el. Kedvesek voltak, ajándékot hoztak, egy kör alakú, fehér dobozt, amelyet aránytalanul nagy fekete masni borított. Valószínűleg valamilyen kamaszos motyogás kíséretében megköszöntem mindenkinek. Az ajándék azonban valójában a nagyapámtól volt. Előre számolva a halállal, félretett nekem egy karkötőt, hogy ezen a különleges napon nyissam ki. Mint kiderült, évekig készült rá. Minden egyes medált egy-egy utazásáról gyűjtötte össze a nyugdíjas évei alatt, hogy majd egyszer a csuklómon viselhessem őket. Szóval ennél előrelátóbb gesztust nehéz elképzelni.

A család hiánya különösen fájdalmas, és ahogy végiggondoltam mindezt, rájöttem, hogy nekem is előrelátónak kell lennem. Bár jelenleg mindössze öt ősz hajszál lakik a fejemen, ez nem marad így örökké. Tudom, hogy egyszer nekem kell majd azzá a nagyszülővé válnom, akinek a fizikai jelenlétét egész életemben hiányoltam. Ezért idén előkerestem a rosh hasanai recepteket, és rávettem a nem zsidó lakótársaimat, hogy vegyenek részt az almamártogatás örömében. A youtubeon tanultam meg a kerek barhesz fonását. Hamarosan pedig az első hanukámat is én fogom megrendezni. Mindvégig erőt ad a gondolat, mennyi náheszt, büszkeséget jelentene a nagyszüleimnek látni mindezt.

A legfontosabb tanács, amit bárkinek adhatok, aki hasonló helyzetben van, hogy a saját zsidó identitásod kialakítása felszabadító erejű .

És miközben ezt teszed, lehet, hogy érzed majd az őseid jelenlétét. Vagy lehet, hogy nem. De azt biztosan érezni fogod, hogy kapcsolódsz a hagyományhoz és a közösséghez, és ez valóban különleges dolog.

Tahlia Bowen írása eredetileg a heyama.com oldalon jelent meg.
Fordította: Rubin Eszter