Kedves olvasóink,
hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma délután 15 óra 45 perckor köszönt be,
a királynő holnap délután 16 óra 53 perckor távozik körünkből. Ez idő alatt
honlapunk, Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából a Vájisláh (Mózes
1. 32:4–36:43.) hetiszakaszt olvassuk Mózes első könyvéből. Mindenkinek jó
szombatot kívánunk!
A Tóra egyik
legmegindítóbb jelenetében, Jákob és Ézsau majd húsz év utáni „reunion”-jában
mindannyian a főszereplőkre figyelünk, okkal, de a háttérben is zajlanak
érdekes események, amelyek áldott emlékű bölcseink figyelmét nem kerülik el:
megszületik a rabbinikus karma, hála a Tóra szűkszavúságának.
Ézsau a nagy
találkozásra négyszáz emberével látogat el, ami felettébb kétségessé teszi,
hogy békülni jött-e. Ahhoz nem kéne ekkora magánhadsereg. Így még beszédesebb,
hogyan írja felül a végső leszámolásról, a bosszúról szőtt előzetes terveit egy
primér testi reakció: meglátván öccsét erőt vesz rajta a sírás. Van úgy, hogy
szándékunk ellenére vesz rajtunk erőt a szeretet, hiába próbálunk gonoszak és
kártékonyak lenni, egyszerűen nem sikerül. A Tóra van olyasmi, ami – legalább
néha – erősebbnek bizonyul bennünk a sértettségből fakadó agressziónál.
Ezt a jelenetet
jól ismerjük. Sírdogálnak kicsit, valamelyest elrendezik az ügyeiket és
elköszönnek, a Biblia beszámol róla, hogy Ézsau még aznap hazatért Széirbe.
Csak Ézsau, egymagában. Hol voltak az emberei mind a négyszázan, hová lettek?
Lehetne, persze, azt mondani, hogy visszavonultak, amikor látták, hogy a dolgok
máshogy alakultak, a terv változott, ma rájuk nincsen semmi szükség. A rabbik
azonban, akik nem csak abból szeretnek tanulni, amit a Tóra mond, hanem abból
is, amit nem mond, amit elhallgat, nem érik be ennyivel és addig keresnek a
héber Biblia szövegében, amíg előkerítik Ézsau mind a négyszáz csatlósát. Mert
csatlós nem vész el egy sem, csak elbújuk egy távoli szövegrészben. Sámuel első
könyvében bukkannak a nyomukra, ahol az áll, hogy miután Dávid király győzelmet
aratott az ámálekiták elleni ütközetben, senki sem menekült meg, „senki sem
menekült meg közülük, csak négyszáz ifjú, akik tevére ülve elvágtattak” (Sámuel
I, 30, 17). Ők azok, egyértelmű. Elhagyták Ézsaut, még azelőtt, hogy jobb
belátásra tért volna, mert belátták, hogy bosszút állni próbálni kicsinyes
ostobaság és jutalmul Dávid király korában nem csak hogy még mindig ifjú
harcosok voltak, de egyedüliként, mindannyian, meg is menekültek, mert az
Örökkévaló végtelen kegyelme tevéket adott alájuk egykori jótettükért cserébe.
A jó tett mindig elnyeri jutalmát, csak ki kell várni, ennyi az egész.
De komolyan, amit
itt a rabbinikus kommentár tüneményes játékossággal és ötletességgel bemutat,
az a karma működése. Minden, amit teszünk, szembejön velünk újra, ahogy Jákob
becsapta vak édesapját egy személycserével, hogy megkapja Ézsau áldását, úgy
csapja be őt is a sötétben szegény Leával Ráhel helyett Lábán és a névtelen
csatlósok döntése, hogy nem vesznek részt egy értelmetlen konfliktusban,
szintén életet ment később. A kabbalisztikus karma aztán feltalálja majd még
ehhez, hogyan születtek újjá a bűnösök más figurák alakjában, hogy jóvátegyék
előző életük hibáit, ez a kijavítás, tikkun a legfőbb feladatunk. És volt még
egy kissé ingerült Biblia-értelmező, Sigmund Freud, aki ismétléskényszernek
nevezte azt a jelenséget, hogy amíg nem tudjuk megoldani a belső problémáinkat,
mindig – látszólag – külső problémaként kerülnek újra a szemünk elé. Adja
Isten, hogy – ahogy Ézsaunak a zsidó történelem távoli pontjain váratlanul
felbukkanó (Rejtő Jenő láthatatlan légióját idéző) csatlósainak volt – úgy
nekünk is, mindannyiunknak, legyen erőnk kilépni saját betegítő, ismétlődő
kényszereink fogságából.
Békés szombatot
kívánunk!