Tanítónak lenni: búcsú Csillag Ferenctől

2020. Május 31. / 12:47


Tanítónak lenni: búcsú Csillag Ferenctől

Az „életről még mit sem sejtő” kisgyerekek és az igazán bölcs, sokat látott, idősödő tanítók tekintetében van valami hasonló: a lélek elégedett, mindent megértő és jóváhagyó derűje. Munkatársunk és tanítónk, Csillag Feri is közülük való volt: udvarias, halk, tapintatos és elégedett.

Az oszlop-emberek közé tartozott. A világ fundamentumai közé. Akik mindig a helyükön vannak, lehet számítani rájuk, az élet irtóztató, félelmes káoszában a rendezettség szigetei. 

Törhetetlenek. 

Nem felejtik el megkérdezni, hogy van édesanyád, bevált-e az új gyógyszer, felvették-e Katikát, Pistikét a középiskolába, megjegyzi, milyen szépen énekelt a kóruspróbán, mindig pont azt mondja, amit mondani kell, hogy az egész, a bizonytalan, szorongató rohanás elviselhető legyen.

Megbízhatóan dolgozik, mert mindent tud és mindenkivel szót is ért. Ezért volt nagyszerű pedagógus. Akkurátus volt az oktatásigazgatásban, minden törvényt és rendeletet ismert, de nem akkurátus volt, hanem figyelmes, amikor tanított. Szerette a szabályokat, a rendezettséget, a világosságot és a tisztaságot, de a gyerekeket még jobban szerette. Kész volt, a rendet is kockáztatva, figyelni.

Pedagógusból lett oktatásigazgatási szakértő, aki az utóbbi években a Mazsihisznek is dolgozott, nekünk is segített és meg is maradt olyan pedagógusnak, aki gesztusokkal, hanghordozással tanít és nevel, miközben mindig átütött rajta a meghatott szeretet. 

Csillag Ferenc mélyen meg volt hatva a világtól, 

hogy van, és gyerekek és segítségre szoruló idős emberek vannak benne, és neki ezért mindig mindenféle dolga van, szeretett dolgozni, vagyis segíteni, nevelni fiatal, gondozni idős embereket.

Jó ember volt, nem azért kérdezte meg, bevált-e a gyógyszer anyádnak, mert tudta, hogy úgy illik, bár nagyon fontosnak tartotta az illemet, a civilizáció fontos megnyilvánulásának, de nem ezért. Azért, mert érdekelte, hogy van az anyád, azért jegyezte meg a gyereked nevét, mert érdekelte. Szerette a komolyzenét és a színházat is, minden, aminek volt némi szertartás-jellege. Zeneértőként, szertartásrajongóként szerette, vallási és társasági szokásként szerette a Frankel Zsinagóga péntek esti istentiszteleteit is, úgy, ahogyan főzni szeretett másokra. Értett hozzá, hogy minden tolakodás nélkül kinyilvánítsa a szeretetét.

Le szoktuk értékelni a szertartásosságot, a körültekintő, tapintatos figyelmességet, miközben valójában szörnyen hiányzik nekünk. 

Az ő szeretete formákban, kicsi, játékos vagy nagyszabású formákban, de mindig formákban nyilvánult meg, dacolva a korszak egyre mélyülő slendrián ízléstelenségével. Kicsit talán rossz néven vette ezt a korszaktól, de nem tette szóvá. Soha nem vette volna magára a tapintatlanság szörnyű bűnét.

Az édesanyját korán elveszítette, és egész életében gyászolta, édesapját elkísérte a legutolsó határkőig, ameddig élő távozót követhet. Aki rábízatott valaha, ahhoz haláláig hű maradt. Nagyon komolyan vette a bizalmat, mert komolyanvétel nélkül nincs bizalom és bizalom nélkül nincs élet.

Különben komoly kutató volt, szakfolyóiratok rendszeres munkatársa, bár ezt nem sokan tudták róla, mert ebben is szerény maradt, másokról beszélt, ha tehette, magát csak tanárként említette, arról, kinek, mikor mit tanított, szeretett mesélni. És a színházról és a hangversenyről.

Finom, kicsit konzervatív ízlése, pallérozott műveltsége és a választékosság iránti megkülönböztetett igénye lelkes, ihletett, visszafogottan szenvedélyes kultúremberré tette, 

a Frankel-körzet újságja, a Budai Sófár lapjain sorakoznak évekre visszamenőleg színházi beszámolói, amelyeknek tónusán ott van az, ami a legjobb volt benne: a tanári gesztussal összevegyülő, meglepett elégedettség: hogy lássátok, még ez is meg ez is van és meg kell hallgatni, meg kell nézni, igenis a szívünkre venni és tanulni belőle.

A Facebook kaotikus és ijesztő véleménypoklában minden reggel felbukkant egy-egy kávékompozíció, kitette a gőzölgő kávé képét, hogy mindenki megálljon egy pillanatra, és csináljon úgy, mintha lenne még kávézás, napkezdés, ritmus és értelem az életünkben. Köszönt, megszólított, szép napot kívánt, a szertartásos élet lassúságának mindennek ellenére kisfiúsan vidám követeként. Fel lehet kelni napra-nap és kávézni lehet az Örökkévaló Isten teremtett világában.

A koronavírus betörésének első heteit morzsoltuk a váratlanul, drámaian összeszűkült világban, amikor eltűntek a hírfolyamunkról a reggeli kávék és mindenki megijedt, mert érezték, hogy baj van. Csillag Feri csöndesen megbízható jelenléte, valami, amire lehetett számítani, eltűnt.

Akkor már csak néhány hete volt hátra. Azok közé az emberek közé tartozott, akiknek valahogy mindig elfelejtjük megmondani, mennyire szerettük őket. Csak úgy vannak, szerényen, udvariasan, megbízhatóan, a háttérben és így is mennek el, halk fejbiccentéssel. És amikor mi küldenénk a kávékat, amikor kezdjük érteni, mennyire fontos, már el is késtünk. Mindig. Megrendült középkorúak, akiket általánosban tanított, bevallják egymásnak kommentben az oldalán, hogy órák óta sírnak Feri bá’ halálán.

KÁVÉ-írta fel csupa nagybetűvel a facebookra szinte utoljára a kávé képe helyett. 

Csupa nagybetűvel, ami nem volt szokása, nem beszélt, nem írt csupa nagybetűvel. De ez fontosnak tűnhetett neki.

Ne felejtsük el, végtelen, meghaladhatatlan egymásrautaltságunkban az apró gesztusokban rejlő gyenge messiási erőt, vigaszt. Egyáltalán, ne felejtsünk el mindig mindent. Jegyezzük meg jól, csupa nagybetűvel.

KÁVÉ.

Adja tovább mindenki, aki Tőle tanult, mindazt, ami rábízatott, mindazoknak, akik rábízattak.

Fonassék be lelke az élet kötelékébe.  Áldott az Igaz Bíró.

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek