Szerb Antal 121. születésnapjára

„Bölcsész vagyok, a felesleges tudományok doktora” – mondta Bátky János, A Pendragon legenda főszereplője és ezzel mindent elmondott írójáról, Szerb Antalról is. A „fölösleges tudományok” legnagyobb magyar népszerűsítője, a gyerek és kamaszkor dekadens és kiheverhetetlen vágyódásainak nagy költője 1901 május elsején született és a világháború utolsó heteiben verték agyon Balfon, munkaszolgálatosként.

A katolizált zsidók nagy családjába tartozott, erős konzervatív vonzalmakkal: pályáját tudós tanulmányokkal kezdte, írt a nagy 19. századi klasszikusokról, Kölcseyről és Vörösmartyról, a „preromantika” fogalmát is jórészt neki köszönhetjük. Talán meglepő, de tény, hogy Toramy Cécile szárnyai alatt, a Napkeletnél indult.

A könyvvé vált múlt, a kortársakban megelevenedő ősök, a városok házaiban megmutatkozó történelem volt a szenvedélye: a világ, mint emléktárgy és emlékmű, a múlt minden kortárs esetlegességen átütő patinája. Mélyen igaz volt a Bátky személyében megírt önparódiája a tudósról, aki Cynthiában a brit arisztokrácia történetét pillantja és szereti meg.

A Pendragon-legenda egyike a legtökéletesebb „metafizikus detektívregényeknek”, A rózsa neve korántsem méltatlan kistestvére és egyúttal a műfaj és mindenféle intellektualitás paródiája is.

Mert minden egyúttal paródia is nála, szégyenlős öngúny. Heinéről szólva írta A világirodalom történetében, hogy írói alkatának eltéveszthetetlenül zsidós vonása irónia és szentimentalizmus szétválaszthatatlan összekeveredése és ez is, legalább részben, önarckép.

A magyar és a világirodalom történetének egyszerre arisztokratikus ízlésű és játékosan frivol elbeszélése, népszerűsítése tette igazán halhatatlanná: az a két regénye, amely közvetlenül is a kultúra, az irodalom történetéről szól, mert lényegében nincs műfaji különbség ezek, illetve az Utas és holdvilág között. A szövegekben feltűnő szereplők és a „cselekmény” valóban letehetetlen regényekké teszik ezeket az irodalomtörténeteket, szereplőik frappáns jellemzéseit gyakran idézzük elolvasásuk után, de azt is érezzük, hogy a frivol gúny csak a nagyság megszeppent bámulatának sajátos kifejeződése. A szerző ugyanis, hiába gúnyolódik, rajong hőseiért, nem a szakmája, még csak nem is hivatása, de reménytelen szerelme az irodalom, amely fontosabb is neki, mint az élet.

És éppen erről beszél az Utas és Holdvilág: hogy az emlék, a misztikum, a kamaszkor vágyódása sokkal fontosabb az életnél: hogy méltónak kell lennünk Ulpius Tamáshoz, aki még időben találta meg, még a felnövés előtt, a „saját halált”. Méltónak kell lennünk, de úgy, hogy életben maradunk: mert „ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami”.

Fiatal barátnéjától, Nemes Nagy Ágnestől tudjuk, hogy a séta volt az egyetlen sport, amelyet Szerb Antal szeretett. A város az ő számára az elmúlt, tehát kultúrává sűrűsödött élet lenyomata volt, Itáliában éppen úgy, mint itthon, Budapesten, ahol Nemes Naggyal kóborolt órákon keresztül. És úgy alakult, hogy mi is vele tarthatunk. Vegyük a kezünkbe útikönyvét az egzotikus fővárosról: Budapesti útikalauz Marslakók számára és már indulhatunk is, oldalunkon Szerb Antal magyaráz.

Tudjuk, milyen világ elől menekült a múltba és az irodalomba

Feleségének írott utolsó levelében, munkaszolgálatosként arról számol be, hogy „általában a hely, ahol most vagyunk, Balf, átkozott egy hely és minden tekintetben nagyon rosszul megy nekünk. És most már nincs más reménységem, csak az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz; csak ez tartja még bennem a lelket. Most már sötét van, meg hangulatom sincs, hogy többet írjak. Bízzatok benne ti is, hogy nemsokára találkozunk, és szeressétek szerencsétlen Tónitokat."

Balfon halt meg: 1944 január 27-én agyonverték. Haláláról először Halász Gábor és Sárközi György, Szerb munkaszolgálatos társai számoltak be levelükben Weöres Sándornak.