Szerb Antal 121. születésnapjára

2022. Május 01. / 21:48


Szerb Antal 121. születésnapjára

„Bölcsész vagyok, a felesleges tudományok doktora” – mondta Bátky János, A Pendragon legenda főszereplője és ezzel mindent elmondott írójáról, Szerb Antalról is. A „fölösleges tudományok” legnagyobb magyar népszerűsítője, a gyerek és kamaszkor dekadens és kiheverhetetlen vágyódásainak nagy költője 1901 május elsején született és a világháború utolsó heteiben verték agyon Balfon, munkaszolgálatosként.

A katolizált zsidók nagy családjába tartozott, erős konzervatív vonzalmakkal: pályáját tudós tanulmányokkal kezdte, írt a nagy 19. századi klasszikusokról, Kölcseyről és Vörösmartyról, a „preromantika” fogalmát is jórészt neki köszönhetjük. Talán meglepő, de tény, hogy Toramy Cécile szárnyai alatt, a Napkeletnél indult.

A könyvvé vált múlt, a kortársakban megelevenedő ősök, a városok házaiban megmutatkozó történelem volt a szenvedélye: a világ, mint emléktárgy és emlékmű, a múlt minden kortárs esetlegességen átütő patinája. Mélyen igaz volt a Bátky személyében megírt önparódiája a tudósról, aki Cynthiában a brit arisztokrácia történetét pillantja és szereti meg.

A Pendragon-legenda egyike a legtökéletesebb „metafizikus detektívregényeknek”, A rózsa neve korántsem méltatlan kistestvére és egyúttal a műfaj és mindenféle intellektualitás paródiája is.

Mert minden egyúttal paródia is nála, szégyenlős öngúny. Heinéről szólva írta A világirodalom történetében, hogy írói alkatának eltéveszthetetlenül zsidós vonása irónia és szentimentalizmus szétválaszthatatlan összekeveredése és ez is, legalább részben, önarckép.

A magyar és a világirodalom történetének egyszerre arisztokratikus ízlésű és játékosan frivol elbeszélése, népszerűsítése tette igazán halhatatlanná: az a két regénye, amely közvetlenül is a kultúra, az irodalom történetéről szól, mert lényegében nincs műfaji különbség ezek, illetve az Utas és holdvilág között. A szövegekben feltűnő szereplők és a „cselekmény” valóban letehetetlen regényekké teszik ezeket az irodalomtörténeteket, szereplőik frappáns jellemzéseit gyakran idézzük elolvasásuk után, de azt is érezzük, hogy a frivol gúny csak a nagyság megszeppent bámulatának sajátos kifejeződése. A szerző ugyanis, hiába gúnyolódik, rajong hőseiért, nem a szakmája, még csak nem is hivatása, de reménytelen szerelme az irodalom, amely fontosabb is neki, mint az élet.

És éppen erről beszél az Utas és Holdvilág: hogy az emlék, a misztikum, a kamaszkor vágyódása sokkal fontosabb az életnél: hogy méltónak kell lennünk Ulpius Tamáshoz, aki még időben találta meg, még a felnövés előtt, a „saját halált”. Méltónak kell lennünk, de úgy, hogy életben maradunk: mert „ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami”.

Fiatal barátnéjától, Nemes Nagy Ágnestől tudjuk, hogy a séta volt az egyetlen sport, amelyet Szerb Antal szeretett. A város az ő számára az elmúlt, tehát kultúrává sűrűsödött élet lenyomata volt, Itáliában éppen úgy, mint itthon, Budapesten, ahol Nemes Naggyal kóborolt órákon keresztül. És úgy alakult, hogy mi is vele tarthatunk. Vegyük a kezünkbe útikönyvét az egzotikus fővárosról: Budapesti útikalauz Marslakók számára és már indulhatunk is, oldalunkon Szerb Antal magyaráz.

Tudjuk, milyen világ elől menekült a múltba és az irodalomba

Feleségének írott utolsó levelében, munkaszolgálatosként arról számol be, hogy „általában a hely, ahol most vagyunk, Balf, átkozott egy hely és minden tekintetben nagyon rosszul megy nekünk. És most már nincs más reménységem, csak az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz; csak ez tartja még bennem a lelket. Most már sötét van, meg hangulatom sincs, hogy többet írjak. Bízzatok benne ti is, hogy nemsokára találkozunk, és szeressétek szerencsétlen Tónitokat."

Balfon halt meg: 1944 január 27-én agyonverték. Haláláról először Halász Gábor és Sárközi György, Szerb munkaszolgálatos társai számoltak be levelükben Weöres Sándornak. 

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Kommentek