A történelmi fájdalmak krónikása, Sára Sándor

A személyes fájdalom gondos megfigyelésével kezdte a pályáját egy éjsötét történelmi korban, amely rögtön egy éjsötét történelmi korra következett. Ő is az apátlan nemzedékből való volt, mint nagy alkotótársa, Szabó István, akivel összekötötték zsidó és nem zsidó apátlanság nemzedéki történeteit, megalkotva a képzeletben egy másik Magyarországot.

Egy sokat látott, hosszú életű, alkotó nemzedék ideje lejár, úgy tűnik, végleg, itt, a földön. Utolsó őrtállóik között arat a napokban a halál. A két nagy háború közötti idő szülöttei között, alig maradtak már. Nemzedékek jönnek és mennek, ahogy a Prédikátor mondja, csak Isten teremtése örök.  Természetes és mégis végtelenül szomorú. Minden nemzedékkel sajátos és pótolhatatlan tudás távozik erről a világról, valami, amit csak ők láthattak, senki más. Ők olyat láttak és a maguk módján mind olyat beszéltek el, amit, Isten adja, hogy így legyen, másoknak már nem kell látniuk. Az, amit teszünk a Földön, túlél minket. Ennek a nemzedéknek az alkotói, filozófusok, szépírók, operatőrök-rendezők, építészek ( ifj.Rajk László másfél évtizeddel fiatalabb volt, de sorsa reprezentatív, történeti életút, részben ugyanabból a korszakból) megőrzik majd nekünk névtelen korátrsaik életéből is azt, ami megőrizhető, továbbadható.

Sára Sándor édesapját kitelepítették kamaszkorában, a család, otthon és biztonságvesztés tapasztalatát, annak egy formáját ismerte ő is, mint a nemzedéktársai. A szocializmus hazugságában élve valódi együttérzésre nyílt fel a szeme. Megtanult együttérezni. „A Filmművészeti Főiskola évei alatt rengeteg fényképet készített az elesett, utcán tengődő emberekről”. A Wikipedia beszámolója vezet tovább, új és új közösségek fájdalmaihoz. Amelyekre figyelt és figyelmeztetett. A kamerát szemfelnyitásra használta. Lássátok-kérte. Ez van, így vagyunk. 

A kényes témákról szóló dokumentumfilmek. A szocializmus rendszerében elvileg nincsenek kényes témák. Voltak, mert a hazugság rendszerében éltek, minden, ami igazság volt, kényes volt. Minden, ami részvét, kényes. Ugyanilyen pillanatással járta a várost a ’60-as években a mélyben Konrád szociális munkás Látogatója. Az apátlanok nemzedékéből, akik megtanultak együttérezni.

Az otthontalanság nemzedéki elégiája volt a személyes vallomás hangfekvésében Az apa című Szabó István-film. Róluk. Egy zsidó rendező munkája egy másik apa nélküliségről. Az operatőr Sára Sándor. A század krónikái, Budapesti mesék, Tűzoltó utca 25. Ők ketten, Két közeli, nemzedéki és mégis távoli apátlanság találkozása. Egy másik, közös Magyarország elképzelése.

A későbbi pálya is végig a közösségi traumák iránti alázatos figyelem. Csoórival és másokkal együtt. Együtt. Mert ez a nemzedék mindennek ellenére együtt élt és együtt alkotott. Nagyjaik egy része most közösen, egymás után megy el. Közös történetük lezárulása. Ki tudja, talán ez is üzenet nekünk utoljára.

Nemzedékek jönnek és mennek, mennek és jönnek, a tapasztalat megformálása új nemzedékek értő figyelmét várja. Az életünk emléküktől segítve megy tovább.

Hatásuk figyelmünk révén befonattatik az élet kötelékébe.

(Címlapkép: MTI)