Pesszimista nevetés: Benedek Miklós halálára

Méltósággal viselt betegség után, életének 78. évében kedd reggel elhunyt Benedek Miklós, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, színházi rendező, érdemes és kiváló művész. A Halhatatlanok Társulatának örökös tagja élete végéig színpadon állt.

Molnár Ferenc embere volt és a pesti kabaréé. Úgy kell nevetni az egészen, hanyagul, elegánsan, hogy igazán semmi ok nincs a jókedvre szinte soha. De, persze, fel a fejjel. Budapest Orfeumja kinevette a huszadik századot, a világháborúkat, a Horthy-kurzust, a kommünt, ami adatott és nem volt a jókedv barátja. A Játék a kastélyban kinevette az életet, visszafogott előkelőséggel, a játékos hazudozás mint irodalom lemondó cinizmusával és ezt tőle tanultuk meg, ő értette meg velünk. És kinevette magát a visszafogott előkelőséget a tiszteletreméltó Teddy alakjában a Csengetett Mylord?-ban, ami többek között miatta lett itthon nagyobb siker mint jóformán bárhol máshol.

Az édesapja, aki gyerekkorában öngyilkos lett, egy tévedés miatt, maga is része a magyar kabaré keserűen vicces történetének. Elég csak a híres monológra gondolni a bejgliről, amely szemben minden mással a világon, nem múlik el soha, a karácsony után hónapokkal sem. A lemondó bölcsesség fanyar humora és tartózkodó, arisztrokratikus megjelenése együtt tették a magyar színház történetének legelegánsabb szomorú bohócává Benedek Miklóst. A pesti kabaré jellegzetesen zsidó, az önmagunkon nevetést, a legyintve nevetést, ezt a Karinthy, Nagy Endre által kiötölt nagy művészetet, ő is továbbvitte. Egyre magányosabban, persze.

Ennek a hagyománynak állított emléket a Budapest Orfeum, az előadás, amely talán a legjellegzetesebben az övé volt. Dalolva, ripacskodva szembemenni a halállal, azt énekelni a képébe, hogy gyere, te niemand, légy az enyém, mindezt átvenni együttérző, de hűvös kívülállással, így kommentálni, egyszerre lenni a nagy haláltáncban, amely az elmúlt század volt, féktelennek és szarkasztikusnak, ezt más nem tudta így megcsinálni, csak ő és Szacsvay László és Császár Angéla.

Molnár emblematikus darabjában később Turai volt. Turai, aki mindent ért és tud és semmit nem remél, legfeljebb színpadi sikert és bevételt és tudja, hogy színház, vagyis hazugság a világ és az ember legfőbb ismertetőjegye az, hogy hazudik. Mindig és önmagának is ép úgy, mint másoknak. Hogy az igazság nem létezik és nem is számít és így megy ez, a legtöbb, amit tehetünk, hazudni valami szépet, valamit, ami kicsit megkönnyíti az egészet. Van a cinizmusában lemondás is és van azért szeretet is, megértés és megbocsátás. Abban a Turaiban, akit Benedek Miklós játszott, volt szeretet, ezt is ő mutatta meg nekünk, egy másik, nagyon autentikus Molnárt a Játék a kastélyban tulajdonképpeni főszerepében, amelyben Molnár igazából magát írta meg és Benedek Miklós másfelől szintén önmagát játszotta benne el.

És legyen még a tiszteletreméltó Teddy, ez a szoknyavadász hülye és jellemtelen hősszerelmes, akiről szinte hihetetlen, hogy úgy találták ki a figuráját, hogy nem ismerték Benedek Miklóst, aki maximális mértékben ki tudta aknázni a figurában rejlő temérdek komikus potenciált.

Abban, amit játszott, valamelyest kegyes volt hozzá az élet. Ami minden mást illet, mindannak, ami történt, máshogyan kellett volna történnie. Az édesapja elvesztésének és a fia elvesztésének, aki egyúttal a magyar sporttörténet egyik legnagyobb alakja volt, szintén és még inkább. Az elmúlt három és fél évvel túlélte őt. És erre nem lehet mondani semmi vigasztalót. Nyugodjék immár békében a Sehiná, az Isteni Jelenlét szárnyai alatt fájdalmaktól sújtott lelke. Az ember egy porszem, nem látja meg senki és mégis mily nehéz embernek lenni. 

Legyen áldás az emléke. 

Vári György írása