„Egy csinos zseni” – 100 éve született Gábor Miklós

Ő maga volt Hamlet, a mérlegelő, gondolati csapdák között vergődő királyfi, egyszerre elragadó külsejű és tépelődően okos színész és író. Egy távolodó korszak valószínűtlenül sokrétűen tehetséges és szerethető figurája volt, akinek még a tévedései és mulasztásai is bölcsességgé és szépséggé váltak.

A Goldberger bácsi mozis volt Zalaegerszegen és ez volt a fia szerencséje, mert a valamivel a hangosfilm előtt születő Miklós lényegében egész gyerekkorát a vásznat bámulva tölthette. Goldberger úr egyébként kitért, feleségül vett egy keresztény asszonyt és gyermeke, ama moziban üldögélő, már Gábor Miklós néven érkezett meg a világra. 

De nem csak a filmek, hanem a könyvek is a rendelkezésére álltak és felcsigázták a fantáziáját. Minden adott volt hozzá, hogy a feltűnően művelt, intelligens és kivételesen jóképű fiatalember színésszé váljon, csak éppen a holokausztot kellett gyorsan letudni hozzá. Aztán már oda is áll a startvonalhoz, a világháborúban kóborló árvagyerekek – közöttük például Harkányi Endre vezetője lesz „Valahol Európában”: a film méltán válik világhírűvé, a magyar közönség pedig egy életre megjegyzi a huszonéves fiú nevét és arcát. (A stáb jó része a zsidómentő, áldott emlékű lelkipásztor kis árvái közül került ki).

Már a Valahol Európában is kommunista propagandafilm volt amellett, hogy káprázatos mű is egyúttal, ezután pedig sorban jöttek az ügyes és vicces agitprop filmek, élükön Gábor Miklós, a korszak legvonzóbb sztárja állt: ő volt a szerelmes és lelkes, bizakodóan a jövőbe tekintő fiatalember Petress Zsuzsa oldalán, ők ketten dalolták az Állami Áruházban, hogy értünk szép ez a város és értünk csillog a fény, igaz boldogság, ami vár itt Rád, szeress hát, úgy ahogyan én. A rommá bombázott várost felépítették a pincékből feljövő emberek, megindult újra az élet, mert élni akart és két lélegzetelállítóan szép fiatalember a minden képzeletet felülmúló gyilkos pusztítás lenézett a város újra kigyulladó fényeire a budai hegyekből és azt, hogy ezentúl nem lesz fájdalom, igazságtalanság és szenvedés soha többé. Ki ne hitte volna el? Maga a feltűnően intelligens és jóképű fiatalember is elhitte.

Vad, kétely nélküli sztálinista lett, miközben ügyesen eljátszotta az élelmes és szemtelen lovászfiút, Mágnás Miskát a másik alig feledhető kommunista reklámfilmben a korszakból és a Budapesti tavasz főszereplőjét abból a budapesti tavaszból, amelyről azt hitte, tényleg elhozta a felszabadulást. Itt már feltűnik, az utolsó filmkockákon Ruttkai Éva, aki az újságra utalva hirdeti: itt a Szabadság, megjelent a Szabadság. Ekkor már évek óta Gábor Miklós felesége, a lányuk is megszületett már.

Aztán viszonylag gyorsan, átmeneti párttitkároskodás után kijózanodott és onnantól kezdve vissza is vonult a közélettől. Egyszer mérhetetlenül butának és hiszékenynek bizonyult és megértette a híres viccet a rabbiról, akinek egészen addig, amíg ki nem pusztultak a libák és még azon túl is volt néhány remek ötlete. Ő szerényen félrehúzódott, szégyellte magát és több pompás ötlettel már nem állt elő. Tanult és játszott. 

Először, a Kádár-konszolidáció kulcsévében, az amnesztia idején, a meghasonlott és tépelődő dán királyfit, Hamletet, akit rabul ejt és megbénít a töprengés és a kétely. Neki való szerep volt és lényegében azonosult is vele: aki kicsit jártas a magyar színháztörténetben, őt látja maga előtt, ha szegény Hamletre gondol. 

Analitikus színész volt, a jellem érdekelte, szinte íróként akarta újraalkotni figuráit, megérteni őket: és valóban az is volt, író. Naplói nem csak dokumentumok, hanem egy csinos zseni súlyos kételyektől, gyötrő, fájdalmas önelemzésektől zsúfolt vallomásai. Kínzóan becsületes ember volt, aki nem kímélte önmagát: élve boncolt, hogy feléleszthessen egy-egy szerepben és az, ami a színpadon foglalkoztatta, mindig az ő személyes problémájává vált, illetve a korszak problémájává, amelyben élt. 

Hamlet után az örökké ellentmondó Lucifer, a fényhozó. A művelt és immár óvatos, de az igazságot kutató kérdésektől szabadulni nem tudó ember, aki ugyanakkor soha nem veszítette el az eleganciáját. Találóan önironikus az önjellemzés: egy csinos zseni. 

Az utána következő nemzedék nyomasztó-felszabadító álma lesz: ő játssza Szabó István gyönyörű filmjében az apa nélkül felnőtt, háborús születésű nemzedék lényegében közös, képzelt, álmodott édesapját: azokat, akik a fronton, a munkaszolgálatban, a pincében, a koncentrációs táborban haltak meg és akik mind úgy képzelték, hogy ilyen szép, okos, bátor, erős, biztonságot nyújtó édesapjuk lett volna.

A korszak, amelynek szereplője volt és utólag nagy tanújává lett, a legnagyobb változásokat hozta a magyar történelemben, tengernyi szenvedés árán, aztán látszólag állott nyugalomban, most válik végérvényesen múlttá: az 1945 és 1990 közötti idő. Most válnak azok, akik aktív felnőttek voltak Kádár országában, lassan idős emberré, engedik át az aktív életet gyerekeiknek és immár unokáiknak. Történeteket mesélő nagymamák lesznek, akik látták őt játszani fiatalként és manapság túl gyors a világ, túl sűrűek a változások ahhoz, hogy oda tudjunk figyelni a mesékre. Gábor Miklós mindössze bő 20 éve nincs velünk, míg korszaka lassan eltűnik az éjben, emlékezetté, azaz feledéssé válik. Kételyei, dilemmái viszont elevenek és itt maradnak majd velünk. Lesz min gondolkodnunk egy intelligens, öngyötrő csinos zseni segítségével, egy igazi színész-Hamlet segítségével egy új században is, amely semmivel sem tűnik már biztatóbbnak a „réginél”, a 20-nál, amelyet jórészt végigélt és amelynek alkonyán búcsút vett tőlünk.

Legyen áldás a 100 éves Gábor Miklós emléke.