12.13. 15:34, kimenete: 12.14. 16:45 
„A nem ismert tartomány / Melyből nem tér meg utazó” – hangzik fel a Hamlet híres monológjában az oly sokat idézett szállóige. Bár a dán királyi trón örökösének tépelődése a halál utáni világra vonatkozik, bízvást alkalmazhatjuk e szóképet a Kádár-korszakra, ezen belül az 1963 és 1988 közötti évekre. Papp István történész (Állambiztonsági Levéltár) megemlékezése Tímár Mátyás volt pénzügyminiszterről, a Magyar Nemzeti Bank egykori elnökéről.
A kollektivizálás lezárulása, illetve az 1956 utáni nagy amnesztia, valamint a névadó politikai bukása és a rendszerváltás közötti negyedszázad mintha kiesett volna a történészi emlékezetből. Annyit tudhatunk meg erről az időszakról mostanában, hogy kommunista diktatúra volt, amely vérrel és verejtékkel született, s egyszer csak elmúlt, megszűnt létezni. Arra a roppant egyszerű kérdésre, hogyan kormányozták Magyarországot huszonöt éven át, milyen döntések születtek a belpolitikában, voltak-e stratégiai viták a vezetésen belül, akadtak-e fajsúlyos, bármilyen tekintetben alternatívát képviselő személyiségek, néma csend a válasz a történész szakma jelentős részétől.
Éppen ezért nem érdektelen, ha felidézzük a néhány nappal ezelőtt, közel 97 esztendősen elhunyt Tímár Mátyás hosszú életútját, mivel Magyarország történetének egy bizonyos korszakában, egy szűk évtizeden át a tíz legfontosabb politikus közé tartozott. Ő távozott utolsóként abból a csapatból, amelynek tagjait 1974-ben részben szovjet nyomásra, részben saját politikai intencióit követve Kádár János félreállított, vagy legalábbis háttérbe szorított. Kit végleg, kit időlegesen. Az 1968-as új gazdasági mechanizmus és a kulturális életben bekövetkezett enyhülés meghatározó személyiségei közül Fehér Lajos, Fock Jenő, Nyers Rezső és Aczél György mellett a pénzügyi politikát formáló Tímár Mátyásnak jutott kulcsszerep. Velük szemben már 1970 táján bizalmatlanságot tápláltak a szovjet politikai vezetés ortodox alakjai, s néhány évvel később jóval szürkébb és kis képességű utódok léptek a helyükre, eldöntve ezzel az eleve felemásan elindított magyar gazdasági reform ügyét, egyben leszámolva bármiféle alternatív szocialista modell lehetőségével. Ennek a szerepnek a fontossága nem értékválasztás kérdése, egyszerűen az elemi ténytisztelet okán fontos, hogy mérlegre tegyük Tímár Mátyás pályafutását is.
Rózsahegyi György portréja Tímár Mátyásról (Forrás: Kieselbach Galéria)
Édesapja a történelmi Szlavóniában, a hajdani Pozsega megyében élt, Eszék környékéről települt át a határtól alig tíz kilométerre levő Mohácsra, ahol Tímár Mátyás született, 1923. július 10-én. Az édesapa kiskereskedőként dolgozott, s fia előbb polgári iskolát végzett, majd gimnáziumi érettségit tett. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelynek egyetemi továbbtanulását a numerus claususon túl a zsidótörvények tették lehetetlenné. Nem tudom, készült-e már áttekintő összegzés arról, ki mindenkinek kellett éveket kihagynia, megtűrten, megvetetten, félreszorítottan élnie. Gondoljunk például a Kaposvárott jelesen maturált Hanák Péter történészre, vagy a Német Birodalmi Gimnáziumban éretté vált Rényi Péterre, a Népszabadság oly sok éven meghatározó szerepet játszó második emberére.
Tímár Mátyás a bajai, majd a mohácsi bőrgyárban helyezkedett el, s évtizedekkel később is nosztalgiával emlegette a bőrrel fedett bútorok készítését. 1943. májusában édesapja kofferjével a kezében, a Dunán hajózva érkezett a fővárosba, ahol az újpesti bőrgyárban vállalt munkát és belépett a Szociáldemokrata Pártba. 1944. áprilisától munkaszolgálatosként vasúti építkezéseken dolgozott, egészen decemberi szökéséig. Ezután bujdosnia kellett a számára valóban felszabadulást jelentő 1945-ös tavaszig, s útja nemzedéke oly sok tagjához hasonlóan a Magyar Kommunista Pártba vezetett.
Végre elkezdhetett jogi tanulmányaival párhuzamosan belevetette magát a mozgalmi munkába. Fényes szelekről daloltak ekkoriban, a fiatal Tímár azonban a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség kebelében találta meg helyét, és e közegtől eltérően, nagy rokonszenvvel tekintett a Győrffy- és más népi kollégiumok tagjaira. Ahogyan egyik legkorábbi írásában, 1946 elején fogalmazott: „Sikerült a paraszti származású egyetemi ifjúságból olyan élgárdát kinevelniök, amely a nemzet legsúlyosabb óráiban habozás nélkül a szabadság pártjára állt.”
Sajnos saját magára nem vonatkoztatta e szavakat, hiszen az MKP egyik legdogmatikusabb politikusának, Friss Istvánnak, Gerő Ernő bizalmasának a pártfogásával került be a diktatúrát építő párt gazdasági apparátusába. Nagyon fiatalon, 1949 márciusában főosztályvezető a Pénzügyminisztériumban, majd 1955 elején a tárca egyik helyettes vezetője. Életének ezt a korszakát kevésbé ismerjük, saját maga az „anarchia veszélyeire” figyelmeztető „demokratikus szocialistaként” írja le akkori szerepét, ami alighanem mentegetés, hiszen éppen Nagy Imre félreállításakor emelkedett a ranglétrán, s nem találkozunk nevével a forradalom előtt megélénkülő közgazdasági vitákban sem.
Viszont a forradalom leverése, e rettenetes sokk nem hagyhatta őt sem érintetlenül. A kezdődő szemléleti fordulatról árulkodik az egykori kitűnő kisgazda politikus, Varga István (ő szintén átélte a holokauszt borzalmait) vezette ún. reformbizottság munkájában való részvétele. Bár a gazdasági élet megújítására, a sztálini tervgazdaság mérséklésére vonatkozó javaslatok hamar asztalfiókba kerültek, de az elvégzett munka mégsem volt hiábavaló. 1962-től, Nyers Rezső utódaként mint pénzügyminiszter, majd 1967-től mint miniszterelnök-helyettes, Tímár Mátyás az új gazdasági mechanizmus kidolgozásának és bevezetésének egyik harcosa. Már 1967-ben tárgyal Moszkvában a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz történő esetleges magyar csatlakozásról, amelyre majd másfél évtizeddel később MNB elnöksége idején került sor.
Ha röviden összegezni akarjuk, miben állt a ’68-as reform jelentősége, akkor nem is a meghozott agrár- és pénzügy-politikai döntéseket kell említenünk, hanem azt a tényt, hogy ennek révén Magyarország élhetőbb, elviselhetőbb hely lett. Nem szabad, közel sem szabad, de a korábbiakhoz képest a hétköznapokban átláthatóbb, érthetőbb, racionálisabb, követhetőbb. S bár a reformot nem vitték tovább, maga a gondolat mégis beférkőzött a koponyákba és lényegében belülről koptatta az MSZMP vezetését. Hiszen ha reformálni kell, akkor a fennálló viszonyok nincsenek rendben, tehát a hatalom önmaga tökéletlenségét ismeri el, s ez minden bukás kezdete, ahogyan Alexis de Tocqueville oly bölcsen felismerte.
Tímár Mátyás nem volt ennyire teoretikus elme, ő alapvetően a költségvetés és a monetáris politika embere maradt. 1973-tól a tőle idegen iparpolitikát bízták rá, ez már a bukás előszelét jelentette. Végül 1975-ben ment át a Magyar Nemzeti Bank elnöki székébe, amely éppen a '60-as évek reformjai révén értékelődött fel kissé, bár nem túlságosan. A gazdaságpolitika alakításáról a KB illetékes titkára, az Országos Tervhivatal elnöke, az ipart és az agráriumot felügyelő miniszterelnök-helyettes, s végső soron a Politikai Bizottság döntött. Nagyon sok jogos kritika fogalmazódott meg Magyarország eladósodásáról, s a hitelek felvételében Tímár Mátyásnak döntő szerep jutott, viszont a hitelek racionális felhasználásában már igen kevés. Ugyan hosszú éveken át számtalan beadványban megírta, hogy korszerűtlen, elavult a magyar gazdaság, mégsem történt érdemi fordulat. Ettől persze, mint az MNB elnöke ő is felelős ezért a hibás gazdasági politikáért, ez a szerepe nem tagadható. Ugyanakkor fontos elismerni, hogy előkészítette az 1987-ben felálló kétszintű bankrendszer létrehozását: a jegybankként működő MNB és a kereskedelmi bankok kettőségét. Az utóbbiakban oly sok ismerős név debütált Bokros Lajostól kezdve Demján Sándoron át Járai Zsigmondig.
Tímár Mátyás 1988-ban vonult nyugállományba, s többé nem vállalt aktív politikai szerepet. Két kötetben adta közre naplószerű feljegyzéseit, s ezekből kiderül, hogy a rendszerváltás szabadsága lehetővé tette, hogy felidézze saját, eltemetett zsidóságát is: 1989-ben és 1991-ben hosszabb utazást tett feleségével Izraelbe, 1994-ben pedig ott volt Mohácson a holokauszt ötvenedik évfordulójára emlékezők közösségében. Azt hiszem élete egyik legmegrendítőbb pillanata lehetett, amikor szülővárosa elhagyott zsidó temetőjét meglátogatta: „A családi kriptákon, márványoszlopokon a nevek még olvashatók. A sírokat és az egész temetőt belepte a lián. Az őserdőbe temetett városok jutottak eszembe.”
Tímár Mátyás a magyar történelem elfeledett, de egyszer bizonyosan újra felfedezett és reálisan értékelt korszakának jelentékeny alakja volt, előre mutató gondolataival és tévedéseivel egyetemben. Ezért is emlékezzünk rá.
