Szerb Antal hosszan gúnyolódott Petőfi Sándor ártatlan szerelemképén, hogy a világforradalmár ifjú milyen jólneveltté válik a párkapcsolatokban, még egy csók sem nagyon csattan el szerelmi lírájában. A folyamatos harc, az érzéki küzdelem és fájdalom, a híres „héja-nász az avaron” bizonyos előzményekkel ugyan, de Ady Endre és a boldogtalan zsidó polgárasszony, Diósiné Brüll Adél egymásra találásával kezdődnek nálunk.
„Útra kelünk, megyünk az őszbe” – ezzel a baljós felütéssel kezdődik a magyar szerelmi irodalom új korszaka, amely emlékezetesen azzal a sorral viszi a tetőpontra már rögtön a nyitányt, hogy egymás húsába beletépünk és elnyúlunk az őszi avaron. Ady Endre mondja ezt, a politikai és irodalmi modernitás összekapcsolója nálunk, akit egy elviselhető, de izgalommentes házasságban élő zsidó nő Párizsban olvas állandó lakhelyének híres orgánumában, a Nagyváradi Naplóban. Az utolsó évek ezek, amelyekben Magyarországnak igazi, pezsgő nagy városai voltak, amelyek kultúráját már átjárta a bomlás előérzete, Ady és az ő Váradja már a bomlás virágai voltak. Benne és által siratta el magát egyedül méltón, bűneit számbavéve a sír felé tartó történelmi Magyarország. És Párizs és várad között vibrált az első modern és lírai nyilvánosságot kapó, igazán modern szerelem. Egy hírlapíró, nem sokkal később korszakos költő és egy zsidó polgárlány szerelme. Ő mutatta meg neki a századelős képzelet utópikusan modern városát, Párizst, amely életének középponti metaforája lett, a magyar „progresszív” nyugatosság emblémája.
Kevés híján egy évtizedet töltöttek Lédával a bálban, vadul elszakíthatatlan szenvedélyük foglyaként, amelyet Ady épp olyannak keretezett, épp olyan kegyetlenül kötődőnek, amilyennek addig is leírta. A magyar költészet legnagyobb szerelmi botránya lett a goromba gyalázás-vers, az Elbocsátó szép üzenet, ezt egyensúlyozta ki előre a Lédát szinte fizikailag is tőle eltéphetetlen párjaként bemutató Valaki útravált belőlünk. A valaha írt legbensőségesebb és legkomiszabb magyar szerelmes versek összekomponálása. Megérkezett és soha többé el nem ment már a magyar versből az őszinte, néha borzalmas szenvedély.
Ady, aki a fiatalabb volt, másfél évtizeddel korábban halt meg, mint Brüll Adél, aki szintén nem sokat élte túl a hatvanadik születésnapját, még bő 20 éve volt, miután a két búcsúverssel eltűnt a magyar irodalomból. És örökre megmaradt mégis: ő volt, van és lesz az első modern magyar Múzsa zsidó polgárasszonyként.
Legyen áldás az emléke.
