Mai születésnapos: A 200 éves Arany János, a magyar zsidók nagypapája

Magyarrá váló zsidók generációi számára ő volt a nemzet, vagyis az édes anyanyelv, amely soha nem lett hűtlenné zsidó gyermekeihez, akkor sem, amikor a törvények már kitagadták a zsidókat a magyarságból. Arany János mindig megmaradt nekünk.

A ma 200 éves Arany János, a magyar irodalom talán első nagyvárosivá lett költője sosem szerette meg igazán a szeme előtt születő Budapestet. „Szülőföldem, Szalonta/ nem szült engem szalonba/ azért vágyom naponta/ kunyhóba és vadonba” – adta meg a modern magyar nagyvárosi líra egyik alaphangját, az elvágyódásét.

Budapest és Budapest modernista irodalma, a Nyugat azonban nagyon szerette őt: hiába, hogy éppen Arany kiérlelt nemzeti klasszicizmusát állították szembe az ő törekvéseikkel, Babits például világosan többre értékelte Aranyt még Petőfinél is, szinte mindenki rá hivatkozott, az ő munkáját vélte folytatni a maga módján.

Ő volt az asszimilálódó, magyarrá váló zsidóság számára is a nemzet szellemének első számú letéteményese. Még a legsötétebb órákban is.

„Hogy is kezdjem…” – kérdezi magától Radnóti Miklós a levélben, amelyben visszautasítja Komlós Aladár felkérését, hogy zsidó antológiában szerepeljen. „A szobám falán három „családi kép” van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik „nem bennfentes” látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: „a nagybátyád?” vagy „a rokonod?” Igen – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy”. Ők a magyarrá vált zsidó költő voltaképpeni, legközelebbi rokonai.

Radnóti barátja, társa, Vas István pontosan ugyanezt érzi a nácizmussal szembesülve:

Az íróasztalon Arany/Fényképe néz tanácstalan/Ideges töprengéseimre./ Szabályosan kemény az inge.// “Biztos a nagypapája volt ő / Az úrnak”– ezt kérdezte rég/ Egy tudatlan takarítónő…/ /Ma, mikor elmerítenék/ Új lelkemet a régi vér/ Örök s öröklött ősokába// Megértem, ez a kép mit ér./És ma tudom csak igazán:/ Ő volt valódi nagyapám/ És én vagyok dekadens unokája.

A zsidóság úgy lett magyarrá, hogy Arany János „új lelket” adott neki. Gergely Ágnes már a zsoltársort írja át „igazi” nagyapánk előtt tisztelegve: „És fájó orcám rángjon majd a számhoz, ha elfeledlek egyszer, Arany János”. Ott, ahol a Szentírásban, a zsoltáros Dávid hárfáján a „Jeruzsálem” szó hangzik fel, a szent város neve, ott Gergely Ágnes versében Arany János neve áll. És már ő, a zsidósághoz hűnek megmaradó költő is mutatja, hogy nem csak az asszimiláns zsidók „nagypapája” a bizonyos értelemben legnagyobb magyar költő, de még olyan jámbor zsidó óriásoké is, amilyen nagy tanítónk, Scheiber Sándor volt, a rabbi, aki majdhogynem egyedül életben tartotta a zsidó vallásosságot személyes hitelével és vonzerejével a Kádár-korban és ha volt valaha zsidó reneszánsz Magyarországon, akkor az ő személye nélkül aligha elmesélhető a története.

A Rabbiképző tudós vezetője Arany Jánosról írta a legtöbbet, minden apró részlet érdekelte és senki nem volt olyan fontos számára az egyetemes művelődés történetéből, mint éppen Arany. Tudósi életének értelme volt, sírján az ő verse áll feliratként.

Ő, a 200 éves, halhatatlan Arany János adott anyanyelvet mindannyiunknak, ha hazánkról vallunk, ha elszámolunk életünkkel, ha tudjuk, ha ne, az ő szavaival szólunk. A magyar zsidóság Arany János nemzetéhez tartozik legelsősorban, az ő ünnepe a mi ünnepünk is. Azzal a versrészlettel köszöntjük ma, szép, kerek, 200. születésnapján, amely Scheiber professzor úr sírján is olvasható és mindkettőjükre igaz.

„Nem hal meg az, ki milliókra költi/ Dús élte kincsét, ámbár napja múl;/ Hanem lerázván, ami benne földi,/ Egy éltető eszmévé fínomul,/ Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,/ Amint időben, térben távozik; Melyhez tekint fel az utód erénye: Óhajt, remél, hisz és imádkozik”.

Nem halt meg ő sem, de éltető eszmévé fínomult a hálás emlékezetben.