Csoóri Sándor emlékére

Hosszan tartó súlyos betegség után, életének 87. évében ma hajnalban elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas költő, író, esszéista. Hit és csalódás gyakran fért közel szívéhez, de a cinizmus soha meg sem érintette. Halála pillanatából visszanézve, hogy mennyire messze van a mostani Magyarország mindennapjaitól az a hely, az a haza, ahol Csoóri Sándor otthon vágyott lenni 1990 előtt és után. Most mindez még távolabb került tőlünk.

“A menekülésből 1945. március 18-án térhettünk haza Zámolyra. Abból, amink volt, semmink se maradt. Se ház, se állatok, se élelem, se ruha, se munkaeszközök. Elölről kellett kezdenünk mindent. Mondhatnám: vakon, kérlelhetetlenül. Anyám kéregetni járt, öt-hat falunyi távolságra tőlünk, ahol a háború nem ette meg az utolsó ökröt, ludat, disznót és az utolsó falat kenyeret. Apám a határt járta, szedték szét a bunkereket, mert egy ajtófélfa, két-három szál deszka óriási értéknek számított… A malombeli munka után pedig vetettem otthon a szérűnkben a vályogot. Tizenöt éves voltam ekkor. Emlékszem, soha még annyi hit, akarat, bizodalom nem élt bennem, mint ezekben a hónapokban! S ki másban hihettem volna, ha nem azokban, akik az új világot emlegették? Akik a hídroncsokat szedték ki a Dunából, s építették a vasutakat.”

Egy kései vallomást idézünk. Így indult el egy Csoóri Sándor nevű parasztfiú élete 1945 Magyarországán. A pokol eleven tapasztalataival és az új élet reményével. Nyomorúsággal és hittel. Így indult el egy kamaszfiú a világba, hogy komoly fájdalmak és keserves csalódások árán nagy, kései romantikus költővé legyen, a nemzet hol jól, hol rosszul működő lelkiismeretévé. Így kezdődött el 1945 iszonyú és csodálatos tavaszán a tegnap este meghalt Csoóri Sándor élettörténete. Ennek a parasztfiúnak – akárcsak a magyar zsidóságnak – 1945, függetlenül attól a sok szörnyűségtől, ami utána történt, felszabadulás volt.

Első hite, amelyhez soha nem lett hűtlen, a magyar függetlenségi törekvésekkel évszázadok alatt összekapcsolódó reformátusság, második hite viszont, amely viszont gyorsan hűtlennek bizonyult hozzá, a kommunizmus volt. Igen, írt verset ama híres kötetbe Rákosi Mátyáshoz és akinek emiatt szégyellnie kell magát, az nem ő, hanem azok, akik felszabadult kamaszhitét megcsúfolták. Akik azt ígérték, hogy kiszabadítják a százados szolgaságból a magyar népet és még nagyobb rabságba döntötték. Ők voltak az árulók és nem Csoóri Sándor, aki népfi volt és népfi is maradt egész életében, hűséges ahhoz a szeme láttára eltűnő világhoz, amelyikből vétetett. 

A hagyományos paraszti életformához, amelyet a modernizáció és a vele járó érzéketlenség lassan felszámolt már a létező szocializmus időszakában. A fénylő hitű kamasz becsapott, világ-talan emberként érkezett meg az érett férfikorba és az a régi világ egyre inkább csak az ő és néhány társa verseiben volt már otthon. 

A csalódás, ha szembenéznek vele, felelősséggé válhat és így volt ez Csoóri Sándor esetében is. Az esszéket író Csoóri felvállalta, megörökölte Illyés Gyulától, hogy ő legyen „a legmesszebb látó magyar”. Sokszor elmondták még életében, hogy ez a vátész-szerep időszerűtlen volt és tévedéseit súlyosabbá tette, mint amilyenek valójában voltak. De helyes volt, hogy – ezt is átvette Illyéstől – a szomszédos országok magyar kisebbségeinek szószólójává vált: holdkóros revíziós álmok helyett jogkiterjesztést követelt nagyon is valódi kockázatokat vállalva. Mindezt nem szabad elfelejtenie annak, aki mérlegre teszi életművét.

Valóban volt néhány szerencsétlen mondata a Nappali Hold című elmélkedésében a magyar zsidóságról, amelyek magukban is átgondolatlanok voltak, Csoóri tekintélye pedig különösen szerencsétlenné tette őket. Sokszorosan levezekelte. És ha eltúlzott szereptudata bele is vitte néha ilyen helyzetekbe, mindig világos volt, hogy Csoóri önzetlenül és egyedül az igazságot kereste. Hit és csalódás gyakran fért közel szívéhez, de a cinizmus soha meg sem érintette.

Tudjuk, hogy egykoron Konrád György és Orbán Ottó barátja és alkotótársa volt. De még ha nem tudnánk is, akkor is azt kéne szomorúan látnunk innen, halála pillanatából visszanézve, hogy mennyire messze van a mostani Magyarország mindennapjaitól az a hely, az a haza, ahol Csoóri Sándor otthon vágyott lenni 1990 előtt és után. Most mindez még távolabb került tőlünk.