Az Adománytaxi és a szegénység szaga

A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (MAZSIHISZ) által fölajánlott furgonnal adományokat vitt Nógrád megyébe az Adománytaxi Alapítvány. Velük utazott a Hanoár közösség mintegy tucatnyi középiskolás tagja, az út során a leendő madrichok kivételes társadalmi érzékenységet tanúsítottak.

adom__nytaxi_3.jpg
Az Adománytaxi Alapítvány képviselői a tanoda vezetőivel és a Hanoár diákjaival.

„Kedves Mikulás! Én kérek egy tabletet egy telefont kérek egy tévét. jó vagyok és az iskolában jó vagyok 4-3-as vagyok pénzt kérek szeretnék egy szőke nőt”

„Kedves Mikulás! Én sok rosz fát tetem a tűzre. sok veszéjes dólgot tetem. jövőre jó gyerek leszek. még kérhetek egy gitárt”

„Kedves Mikulás! Én nagyon ügyes okos kedves voltam idén. Nekem csak anyi kell hogy adjál nekem egy távirányítós Ferrárit. A családomnak szeretnék kérni mikulás csomagot. Anett néninek egy Lamborginit és plazma tévét.”

„Kedves Mikulás! Mikulás, én nagyon jó kislány voltam! Szeptemberbe el keztem az iskolát. nagyon sokat tanulok és nagyon jó lány vagyok az iskolába. Nagyon szeretem a szüleimet és tesóimat. Nagyon szeretek a tanodába járni. ot is szoktam tanulni és jácani. Szeretnék kapni egy karácsony fát. meg babát meg játékokat mikulás ra.”

„Kedves Mikulás Én azt szeretném mikulásra A mamámat ujra látni hogy velem lehesen ujra és anyaékal. És hogy Ujra Velünk legyen Karácsonykor egy asztalnál Velünk. Csak Enyit szeretnék. Szeretlek és hiányzol Drága mamám”

Ezeket a leveleket a Bátonyterenyei Tanodában olvastam, ahová az Adománytaxi Alapítvány révén Horn Tamás kuratóriumi elnökkel és a szervezet egyik legaktívabb önkéntesével, Karczubné Fodor Krisztinával látogattam el. Az alapítvánnyal tartott több budapesti iskola, így a Maimonodész, a Lauder, a Scheiber és a Kölcsey mintegy tucatnyi diákja, akik az út során kivételes társadalmi érzékenységről, tárgyi tudásról, alapos fölkészültségről és empátiáról tettek tanúbizonyságot. Ezek a tinédzserek (lányok, fiúk vegyesen) a Hanoár közösség tagjai, akik idővel madrichok, azaz közösségi vezetők lesznek. Számukra rendkívül fontos, hogy megismerjék Magyarország valódi arcát, mindennapjait és nyomorát. A szegénységet testközelből kell érezni, mert a szegénységnek, akármilyen tisztes, szaga van, és ezt meg kell érezni ahhoz, hogy a rászorultaknak igazi segítséget lehessen adni.

Ahhoz képest, hogy az Adománytaxi Alapítvány csak mintegy két éves múltra tekint vissza (2015-ben, az országba begyűrűző menekültválság idején alakult), a szervezet komoly és látványos fejlődésen ment keresztül. A Bérkocsis utcában bérelnek egy alagsori garázst raktár céljára, amely tele van adományokkal: ruha- és ágyneművel, gyerekholmival, konyhai eszközökkel. A harmincadik születésnapját a napokban ünneplő, szociológus végzettségű Horn Tamás elnök azt mondja: a fővárosban pontos címekre mennek ki fölajénlásokat gyűjteni, így ha valaki adakozni akar, keresse meg őket, és házhoz mennek. Ezzel nem csak az a céljuk, hogy minél több adományt szerezzenek, hanem az is, hogy fejlesszék a hazai „adománykultúrát”. Fontos tudni: az Adománytaxi nem arra való, hogy az odahaza fölöslegessé vált lim-lomtól segítsen megszabadulni. Amire nagy szükség van: a tartós élelmiszer, azaz liszt, olaj, cukor, száraztészta. Tamás szerint a fővárosi lakosságnak a szegénységre érzékeny rétegét kell megszólítani, és azt kell tudatosítani az emberekben, hogy a legkisebb segítség is számít, ha ismerjük és komolyan vesszük a rászorultak problémáit. Úgy véli, az lenne a nagy siker, ha a fővárosiakat sikerülne kimozdítani a komfortzónájukból, és minél több budapestit rá lehetne bírni, hogy foglalkozzon a vidék nyomorával. Ebből olyan emberi és gazdasági potenciál adódna össze, ami hatékony segítséget jelentene. Ebből a szempontból Karczubné Fodor Krisztina esete a legszebb példa. Amint olvasott egy cikket az Adománytaxiról, azonnal jelentkezett önkéntes munkára, mert számára fontos, hogy érezze: tesz valami jót a közösségért.

A diákokkal kiegészült csapat múlt héten vasárnap kora reggel a Bérkocsis utcai raktárból pakolt tele egy furgont adományokkal, de jutott bőven holmi a leendő madrichokat szállító kisbuszba is. Örömmel számolunk be róla, hogy az akcióban van része a MAZSIHISZ-nek is, hiszen a szövetség rendszeresen az alapítvány rendelkezésére bocsát egy furgont, s fedezi annak üzemanyágát. A három járműből álló kis konvoj a Nógrád megyei Bátonyterenyét vette célba, pontosabban a helyi tanodát, amelyet a Nógrád Megyei Kisebbségi Képviselők és Szószólók Szövetsége működtet Berki Judit és Szomora Szilárd vezetésével. Az adományokhoz a tanoda székházában rendezett vásár keretében lehetett hozzájutni, méghozzá akármilyen csekély és jelképes összegért is, de pénzért. A ruhák, ágyneműk, felszerelések darabjáért 50 forintot kértek, a télikabátokért 200 forintot. Pár óra alatt mintegy 40 ezer forint gyűlt össze, amelyet a tanoda hasznosíthat. Rájuk is fér, hiszen a jelentős munkanélküliséggel küszködő egykori bányászvárosban a tanoda újabban nehéz helyzetbe került a különböző állami pályázatok megfogyatkozása miatt. Már nem tudnak annyi fejlesztő pedagógusnak munkát adni, mint korábban, de nem adják föl, Berki Judit szerint ugyanis a gyerekek nevelésén, oktatásán, fejlesztésén múlik a vidék jövője. A térségben jelentős roma népesség él, a környéken van olyan falu (ilyen Mátraverebély), ahol a helyi iskola minden tanulója cigány származású. Ez a szegregált közeg azonban nem egészséges a gyerekek fejlődése szempontjából, így Berki Judit minden, a rendelkezésére álló eszközzel harcol a szegregált intézmények ellen. A gyerekeknek ugyanis jó példát, mintát, modellt kell látniuk ahhoz, hogy az őket sokszor szándákosan visszahúzó közegből kitörjenek.

A Hanoár fiataljai ellátogattak töübb mátraverebélyi cigány családhoz, így szemtől-szemben találkozhattak olyan jelenségekkel, amiket eddig tán elképzelni sem tudtak. Beszélgettek egy tizenegy gyereket nevelő harmincas házaspárral egy romos, lelakott, igénytelen és sajnos igen koszos házban, ahol a szülők minden szava a gyerekeik körül forog ugyan, ám az erejüket láthatóan meghaladja, hogy méltó életkörülményeket biztosíthassanak nekik. Amikor megkérdem az asszonyt, hogy miért vállaltak tizenegy gyereket, azt a választ kapom, hogy azért, mert ő maga abortuszellenes – ami nem csak érvnek, de felelős életsratégiénak is kevés. Van azonban más példa is: a leendő madrichok elbeszélgettek egy olyan nyugdíjas asszonnyal is, aki azért neveli egyedül az öt unokáját, mert a szüleik elhagyták őket. Most tiszta, rendezett, meleg otthonban élnek, s elképzelni is rettenetes, hogy mi lenne velük a szerető nagymamájuk nélkül. Mindennapjaikat az jellemzi, hogy a nagymama hajnal négykor kel mindennap, a gyerekeket pedig nem csak iskolába, hanem pszichológushoz is járatja: még mindig nem sikerült földolgozniuk, hogy a szüleik elhagyták őket. A budapesti diákokat láthatóan megérintették az eléjük tárt emberi sorsok, és kérdéseikből, reakciójukból, megjegyzéseikből arra következtettem, hogy ha ezek a rendkívüli érzékenységet mutató diákok valaha vezető pozícióba kerülnek, tán más világ lesz Magyarországon.

Kácsor Zsolt