"Ábrahám, Izsák és Jákob tettei gazdag erkölcsi útmutatást adnak"

2009. November 19. / 11:34


"Ábrahám, Izsák és Jákob tettei gazdag erkölcsi útmutatást adnak"

Mazsihisz


Zoltai Gusztáv előadása, amely elhangzott az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetemen a Magyar Tudomány Ünnepe 2009 alkalmából szervezett konferencián.



Ábrahám – Izsák – Jákob / Zoltai Gusztáv előadása
Előszó egy konferenciához


Tisztelt Tanácskozás!


A hitüket gyakorló zsidó emberek pontosan tudják: a három ősatya – Ábrahám, Izsák és Jákob – a mindennapi liturgiában szilárd alap és meghatározó kőszikla. Nevük az imákban fontos helyen áll; velük kezdődik, rájuk épül az Amida, a Tizennyolc Szent Áldás reggel, délben és este; beragyogják az ünnepek valamennyi könyörgését, vagyis akár azt is mondhatnánk: ők a jelképes zsidóság.

A letűnt nemzedékek előtt már annyiszor olvasták fel jószerével eggyé vált nevüket, történetüket a Tórában, a talmudban, a Midrásokban oly sokszor idézték tanítva és tanulva, a mögöttük hagyott évezredekben annyi ember viselte büszkén e három név valamelyikét, hogy jogos a feltevésünk: az Örökkévaló által kiválasztott nép végül is Ábrahám, Izsák és Jákob genetikai összessége.

Eszünkbe ötlik egy nem oly régi komputeres kísérlet.

A történet művész hőse egymásra montírozta ezer régi és új, fellelt és ma élő zsidó férfi számítógépes arcképét: azonos méretű rajzokat, festményeket és fotókat – a világ sok-sok szegletéből. Az így megjelenített mű alá nem kellett odaírnia: kit ábrázol. A néző pontosan ráismert a lelkében mindig is élő ősapára, Ábrahámra.

A világirodalom ma már – a globalitás jegyében – rangos tanulmányok és a szépírás nyelvén folytatja, kiteljesíti a zsidóság kincses hagyatékát – azzal a megőrző, de egyben átörökítő céllal, hogy frissé, folyamatosan maivá, modernné tegye az emberiség legfelemelőbb történetét. Gondoljunk csak Thomas Mann enciklopédikus alkotására, vagy újabban – itt, körünkben – Bitó László regényeire. Magam én úgy vélem, ez a mostani, tiszteletre méltó konferencia is ezt a nemes célt szolgálja: megkeresni és megtalálni a korszerű értelmezést az ókori események és a jelen emberének látásmódja, érzésvilága között, egyben utat nyitva és engedve a holnap tudása előtt.

Hölgyeim és Uraim!

Ábrahám úgy áll előttünk, mint az embert meghaladó, már-már az isteni bátorság megtestesítője. Ugyanis képes volt a mélyen meggyökeresedett, az elfogadott, a kőbe vésett szokásjoggal visszavonhatatlanul szakítani. Gondoljuk csak meg, milyen nehéz, lehetetlen a legegyszerűbb közvélekedésnek – a cigányok lusták, lopnak, a zsidók pénzéhesek, világuralomra szövetkeznek, a feketék agytérfogata kisebb, ezért nem képesek kombinatív gondolkodásra – ellentmondani. Pedig itt nem is kell nagy erő, hogy lefejtsük az elfogultság burkát, megmagyarázzuk a történelmi-társadalmi fejlődés egyenetlenségeit, rámutassunk az idegengyűlölet, a más falkába tartozó ősi, állati eredetű viszolygás érzésére.

Ábrahám a bálványimádás kényelmes lelki és szellemi erőfeszítést egyáltalán nem kívánó, színes és buja gyakorlatával szemben az Egy-Istenhit szigorú, kötelességtudatos, önkorlátozó parancsát állította. Ez azonban már olyan gyökeres fordulat volt, amely ugyan – hosszú távon – lehetővé tette az emberiség fennmaradását, egyben meghozva folyamatos erkölcsi megújhodását, viszont kivívta – és kivívja ma is – az ilyen-olyan valóságos és virtuális teráfokban hívő népek, emberek féltékeny, elutasító haragját.

Csakhogy Ábrahám – forradalmi lendületével – nem állt meg a puszta felismerés filozófiai tételénél. Isten szilárd híve lett. Ő, aki élete hosszú idején át nemcsak gyermektelen volt, hanem fájdalommal hallgatta az égi ígéretet: magzatod utódait megsokasítom, mint a mennybolt csillagait, s amikor végre megszületett Izsák fia, ő mégis – késlekedés nélkül – engedelmeskedett az új parancsnak: „Vedd őt … és hozd el égőáldozatul.”

Megtette. Alighanem könnyes szemmel és vérző szívvel engedelmeskedett. Hiszen az a Szövetség, amely megköttetett és éppen az általa ismert Istennel, erre kötelezte.

Ez a történet sok ezer év óta szorítja össze mindazok torkát, akik olvassák vagy hallják az Akédát. A görög drámák levegője lengi be Moria hegyét, vagyis a Földnek azt a pontját, ahol most a Szentély megmaradt falát – sirató falát – és az Al-Aksza mecset aranyozott kupoláját látjuk.

És a be nem teljesedett dráma azóta is a rendíthetetlen hit, a szilárd hűség, az engedmények nélküli igaz tett és a felemelő vallási elkötelezettség példázata. Nem tudjuk, hogy Rómában, a korai keresztények, akik több mint többnyire zsidók voltak, ismerték-e ezt a történetet, hiszen ránk csak az isteni ragaszkodás csodálatos ereje maradt. A keresztény elődöket feledő inkvizíciós bírák máglyán elégett szefárd hittestvéreink azonban bizonyosan tudatában voltak annak, hogy testük áldozati füstje az égre száll. Auschwitz meggyilkoltjai is Ábrahám és Izsák lelkét hívták segítségül – Sömá Jiszroél – életük utolsó percében. Sőt, mi magunk sem vagyunk híjával a hitnek: kizárólag az isteni bizalom lendít át bennünket a napi szorongásokon, s ad erőt, hogy felülemelkedjünk a gárdai újnyilasok pogány tobzódásain.

Még valamiről hadd szóljak e bevezetőben Ábrahám ürügyén. Az a Szövetség, amelyet Isten kötött az ősatyával, mindmáig hibátlanul létezik. Hihetetlen! Gondoljuk meg: milyen művek és alkotások álltak fenn a világban addig: országok, népek, rendszerek és ideológiák, de mindet, mindegyiket túlélte a BRIT. Minden kreáció elenyészett, semmivé lett, ellenben az Ígéret, amelyet az Örökkévaló tett Ábrahámnak, s annak külső jele, az érzés és a szellem fundamentuma és összetartó ereje ma is él, létezik, és ez így marad az idők teljességében.

Izsák is tudta, jó örökséget kapott édesapjától. Mert ha így szólt az Örökkévaló Ábrahámhoz: „Ne félj, veled vagyok!” – ő mint a Hűség tanúja, azzal is tisztában volt, hogy ez rá sem vonatkozik másként. Tudta ezt, amikor menekült (a menekülés örök zsidó sors), s amikor megerősítve hallotta: „Vigyázok rád; nem hagylak el, bárhol jársz, visszahozlak erre a földre.”

Magunk, kései utódok szimbolikusan értékelhetjük ezt a mondatot. Egyfelől az Örökkévaló – kávóne! az áhítatosság, az elragadtatottság, a megigézettség – vonzkörét érthetjük rajta, de szűkebben – másfelől – az Országot, amely később nevében is, éppen Erec Izrael lett. Mi, itt élő zsidók, nagy cádikjaink, rabbijaink és az ő vallásos mozgalmaik révén – gondoljunk Sátoraljaújhelyre, Nagykállóra, Pozsonyra – büszkék vagyunk. Büszkék vagyunk, mert tanúi voltunk a magyarországi hászidizmus teremtő világának, miközben él izraeli kötődésünkre is, ahol 1945 és 1956 után a népesség meghatározó részét magyar ajkúak tették ki. Vagyis komolyan vettük és vesszük az Izsáknak adott isteni ígéretet: „Nem hagylak el, bárhol jársz…” Tehát tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Hallgatóim, pontosan ezért a kettős értelmezésért tartjuk kiemelkedőnek, jelentősnek, ihlető erejűnek ezt a konferenciát.

Amihez szeretném hozzátenni: az egyistenhívő emberek szélesebben, és a zsidóság szűkebben, joggal tekinti az ősapák történetét mai sztorinak. Szándékosan mondom így, filmes és zsurnaliszta kifejezéssel, hiszen az ősatyák sorsa minden diszciplínában és minden műfajban méltó a lehető legigényesebb feldolgozásra.

Ábrahám, Izsák és Jákob tettei, tetteik vonatkozásai, kapcsolatuk, életútjuk szereplőivel, hihetetlenül gazdag erkölcsi útmutatást adnak, és egyértelműen további évezredekre szabják meg az emberi cselekvés etikai normáit, a viselkedés formáit. Az elbeszélés etalonná lett, és mintává vált az ember-ember közötti kapcsolatban; az Örökkévaló emlékhelyeinek ápolásában, megszabva a vendéglátás kötelező kötelmét, az idegen befogadását, tehát a másság tiszteletét, a nyílt lelkű, tiszta szándékú érintkezést. Továbbá itt és így született meg a méltányos ítélkezés parancsa, a jog tisztelete. Itt először, de innen aztán örökre rögzült, hogy csakis az emberi méltóság belső sugárzása jelzi, jelezheti mások méltóságának elfogadását, tiszteletét.

Nem véletlen tehát, hogy a Tórának ez a fejezete egészen különös ranggal vált kiemelt jelentőségűvé az emberiség erkölcsi, művészeti és tudományos történetében. „Mélységesen mély a múltnak kútja” – kezdte könyvét az a német író, Thomas Mann, akit már említettem, hiszen ő pontosan tudta, olyan ez a pár szó, mint Beethoven Sors-szimfóniájának négy legelső emblematikus kezdő hangja. S ezért többszörösen elborzadunk, amikor az újnyilas blogokon egyre-másra olvassuk valakik otromba, pogány kijelentését: elég a zsidó Thomas Mann ajnározásából, diákok előtt ne szavalják Faludy Györgyöt és Radnótit, akit éppen egy régi nyilas lőtt tarkón Győr közelében.

„Mélységesen mély a múltnak kútja”, miként mély a gyarlóságé is.

Tehát Hölgyeim és Uraim, azt kívánom ennek az igényes tanácskozásnak, hogy az ősatyák teremtő erejét felidézve adjon reményt a jövőre, s a szó, a tudomány, az irodalom erejével segítse kiteljesíteni a világban, világunkban a mielőbbi jót!

Kérem, dolgozzanak eredményesen! Köszönöm, hogy elhívtak ide és meghallgattak!


A konferencia részletes programja, ide kattintva tekinthető meg

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Kommentek