A Sorstalanság első szerkesztője, Ács Margit emlékezik Kertész Imrére

2016. Március 31. / 20:57


A Sorstalanság első szerkesztője, Ács Margit emlékezik Kertész Imrére

„Az elmúlt hónapokban, hetekben, hogy figyeltem a Saul fia alkotóinak nyilatkozatait, elbámultam azon, hogy mennyire a Sorstalanság írójának szemléletével rokon az ő alkotói szándékuk, mennyire rokon módon látják/láttatják az egyes ember helyzetét a KZ lágerben, s vártam volna, hogy elhangzik Kertész Imre neve is. Nem hangzott el, de annak mégis örülnöm kell, hogy ma már azonnal világra szóló sikert arathat az a történelmi diagnózis, amely 1975-ben még elutasításra talált. Ebben is mérhető, hogy mekkora erkölcsi erő kellett ahhoz, hogy Kertész Imre saját személyes fájdalmából sajtolja, gyöngyözze ki azokat a magasrendű, távlatos gondolatokat, amelyek több mint negyven évvel később érték el az emberiség ingerküszöbét.” – Ács Margit a Sortalanság első szerkesztője emlékezik Kertész Imrére.



sortalansag_1975_borito.jpgA Sorstalanság negyven év múltán


Egyszer-kétszer már szó esett róla a nyilvánosság előtt is, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként részem volt a Sorstalanság 1975-ös, első megjelenésében. Ezúttal csak nagyon röviden vázolom, hogyan. Amint Kertész Imre későbbi könyvében, a Kudarcban leírta, több mint egy évtizedig tartó munkája végletekig átgondolt eredményét, a Sorstalanság kéziratát visszakapta az első kiadótól, ahová benyújtotta – a Magvetőtől, amely később könyvei magyarországi kiadója lett.

A kiadó döntése egyik indokául az üldöztetés hatására fellépő, nem ritka lelki torzulást említette, vagyis hogy a szerző ellenszenvet érez a zsidósággal szemben. Ekkor Kertész Imre a Szépirodalmi Könyvkiadóba hozta el a kéziratot, egy több évtizede történt találkozásra emlékezve Réz Pálhoz fordult, de a munkát nem őrá, hanem énrám osztotta a főszerkesztő, úgy sejtve, hogy az egykori deportáltak azokban az években feltünedező, „civil” visszaemlékezéseinek egyikével van dolgunk, így várhatóan a kéziratot vissza kell majd adni, erre a feladatra pedig egy empátiás, (akkor még) fiatal asszony látszott a legalkalmasabbnak. Ám engem megrendített a kézirat, egész gondolkodásomra kiható módon, és azonnal eldöntöttem, hogy a megjelenése után méltatni fogom a Magyar Nemzetbe írt recenzió-sorozatomban is.

A regénybe foglalt erkölcsi alapállás, mondhatnám: radikális világnézet foglalkoztatott, a mű irodalmi megalkotottságára csak annyi figyelmet fordítottam kritikámban, amennyiben e világnézet kifejtését szolgálta. Így említést tettem a túl körülményes mondatokról, de azzal a magyarázattal, hogy a pillanatok észleleteihez való aggályos pontosságot hangsúlyozzák, s ezzel mintegy leleplezik a történések abszurditását. A 'természetesen', 'be kellett látnom', 'magam is úgy találtam', 'persze' töltelékszavak sűrű odavetését a mondatok végére szintén a regény magját alkotó felismerés közléséhez alkalmazott stiláris fogásként írtam le. Létértelmező konfesszióként tekintettem a Sorstalanságra, amely azzal szembesít, hogy a KZ lágerekben végbement módszeres gyilkolás, s mindaz, amit ott a foglyok átéltek, nem illeszthető be szokásos fogalmaink közé, nem 'pokol', nem 'borzalom', mert – mint a főszereplő, Köves Gyuri fejtegeti az őt kérdező újságírónak Budapestre való visszaérkezése első óráiban – a láger-élet apró lépésekből állt, amelyek mind-mind a maguk módján szükségesnek és természetesnek voltak gondolhatóak. És épp ezért nem is lehet mit kezdeni mások jóindulatú együttérzésével – 1975-ben az európai felvilágosodott humanizmus karikatúrájának láttam az újságíró figuráját, aki saját jóságától és bölcsességétől eltelve biztosítja a mindenéből, veleszületett emberi sorsából is kiforgatott fiút teljes megértéséről.

Azt hiszem, ez a jelenet szégyenített meg legjobban. Könyörtelenül ráébresztett, mennyire együgyű illúziók vagy éppenséggel mennyire álságos ideálok, eszmék, amelyeket a világ kaotikusságától való félelmemben biztos támpontoknak tekintettem, a lét axiómáinak, nem is gondolkodva érvényükön, érvénytelenségükön. Ráébredtem, hogy én is, akár az újságíró, saját ártatlanságom és őszinte részvétem érzetében valójában túltettem magam a tényen, hogy a KZ lágerek megtörténtek – igaz, mi mást tehettem volna. Mégis valami mulasztás terhel, mert kiszorítom tudatomból a teljes igazságot a mindenre képes emberi lényről. Kábán és kényelmesen elsiklom a felett, hogy kultúrám, civilizációm keretében, korrekt állampolgárok, tisztviselők, katonák keze által bármi megtörténhet, ahogy megtörtént, s ahogy azóta is, a jelen pillanatig történik.

E felismerésekkel együtt el kellett szörnyednem azon is, hogy mennyire hazug jó tanács, ami a felejtésre, az új élet kezdésére biztatja az úgynevezett normális világba visszaérkezőt. Köves Gyurit főleg azok akarják rávenni a felejtésre, akik maguk is túlélői a zsidóüldözéseknek. E ponton alighanem csak részben fogtam fel Kertész Imre álláspontját, az is lehet, hogy teljesen félreértettem. Akkor, 1975-ben Köves Gyuri makacs ragaszkodását a krematóriumok kéményeire, a barakkok zsúfolt és szennyes priccseire, az ehetetlen levesek utáni folytonos sóvárgásra, egy-egy segítő kéz beavatkozásának csodájára való emlékezéshez egy morális parancs teljesítésének tekintettem. Negyvenvalahány évvel később olvasva a könyvet már másképpen látom az áldozat ragaszkodását a belé égett tapasztalat megőrzéséhez, amely nemcsak visszafordíthatatlan változást idézett elő benne, hanem valamiképpen rangot is adott neki a szenvedésben, és a felejtés e rangból forgatná ki.

Kertész Imrének, noha jó barátok lettünk a kiadói munka során, nem sokat jelentett méltató, rövid terjedelmű recenzióm, nem igazolta vissza abban kifejtett értelmező megállapításaimat, igaz, nem is cáfolta. Úgy érezhettem magam, mint a regénybeli újságíró reinkarnációja: jóindulatúnak, naivnak és alapjában véve az igazi értés lehetőségéből eleve kizártnak. Akkor annyira átéreztem a regény mögött álló személyiség végletes illúziótlanságát, annyira tiszteltem egész egzisztenciáját felemésztő vállalkozásáért, az antarktiszi expedíciókhoz hasonlító, magányos, önkínzó erőfeszítésért, amit a regény megírása során a lágerekben időlegesen életben hagyott emberek állapotának megértéséért és pontos rögzítéséért tett, hogy szinte nem is vártam mást. Ráadásul a baráti beszélgetések alapján azt is megsejtettem, hogy ő sokkal, de sokkal jelentősebbnek tudja művét, mint amihez bármi kritikusi dicséret felérhet. Mosolyogva állapítottam meg magamban, hogy egyedül a Nobel díj elégítené ki talán. Ez 1975-ben elég vicces gondolat volt.

Nemcsak azért változott meg a Sorstalanság olvasójának diszpozíciója, mert Nobel díjra érdemesített műhöz akaratlanul is nagyobb tisztelettel avagy nagyobb kritikai indulattal fordulunk, mint egy találomra felütött olvasmányhoz. Azért is más feltételek között találkozik a mai olvasó a regénnyel, mert a fordulat évétől 1975-ig alig-alig jelent meg a nyilvánosságban a második világháború igaz, a családok és az egyes emberek emlékezetében szorongva megőrzött története. Több évtizedig sem a zsidó áldozatok, sem a háborúban elesett magyar katonák nem részesülhettek a nemzeti közösség gyászában, mert a kommunista hatalom nemcsak a Szovjetunió ellen harcoló magyar hadsereg sorsát tabusította, hanem annak a farizeus tantételének megfelelően, hogy a kommunisták nem tesznek különbséget fajtájuk alapján az emberek között, a zsidóságról mint zsidóságról nem akart hallani. (Nota bene osztályalapon annál szigorúbban tettek különbséget ember és ember között.) A közéletben és a közbeszédben kínos izgalom övezte a zsidósággal kapcsolatos témákat, eleve nem hangozhatott el maga a 'zsidó' megnevezés sem, a suta 'üldözött' és a félrevezető 'polgári' jelző mögé bujtatták a fogalmat. A Kádár-rendszer számos képmutatása között ez a tapintatnak álcázott félelem volt az egyik legnyomasztóbb. Így a Sorstalanság annak idején nemcsak fejbe kólintott kemény igazságaival, hanem valamiképpen fel is szabadított. Azt hiszem, a Sorstalanság kezdeti sikertelenségében szerep juthatott annak is, hogy értelmiségi környezetünk őrizgette, óvta a sok évtizede ápolt hamistudatát, amit Kertész Imre könyörtelenül megtámadott. Mára viszont teljesen megváltozott a társadalmi közeg. Számtalan alkalom nyílik a holokausztról való megemlékezésre, sőt, a sok beszéd, melybe nem ritkán politikai számítás is vegyül, kikezdi lassan a lelkeinkre nehezedő súlyt. Épp emiatt, úgy látszik, megint megfelelő időben olvastam el újra Kertész regényét. Mert már én is kezdtem szem elől veszteni a könyve tanítását, hogy Auschwitz Auschwitz, Buchenwald Buchenwald, a megsemmisítő tábor megsemmisítő tábor, nem pokol, nem borzalom, s az évekkel később született utódok kultikussá tett fogalma, a holokauszt sem fejezi ki valós lényegét.

A mai olvasónak már nem kéne hallgatnia arról, amiről 1975-ben én még hallgatni kényszerültem, ám valószínűleg már nem eléggé felfogható vagy érdekes a számára, hogy a Sortalanság nemcsak a koncentrációs táborok működéséről és az emberi lény elpusztításra való alkalmasságáról szól, hanem minden totalitarizmus pusztító mechanizmusáról. Maga Kertész is nyilatkozta a Nobel-díja ünneplése idején, hogy a Kádár-rendszer ellenében is íródott. Nemcsak a tabut törte meg témájával, hanem a rendszerre jellemző szemérmetlen képmutatást és hazugságot is – egész szemléletmódjával. De még ennél is több köze van a könyvnek a pártállami diktatúrához: a hatalmi önkény és az egyes ember közötti viszony lényegi abszurditása ugyanabban van, amiben a KZ lágerekben volt: hogy az ember élni akar, alkalmazkodik az adott helyzetekhez, s ezért végső soron tevékenyen részt vesz saját megnyomorításában, avagy elpusztításában. Nem a kollaboránsokra gondolok, csak arra a kisemberre, aki lépésről lépésre megteszi, ami kell az elemi életben maradásához, hagyja magát elszigetelni a többi embertől, s végül teljes apátiába süllyedve vegetál, amennyiben hagyják.

Az elmúlt hónapokban, hetekben, hogy figyeltem a Saul fia alkotóinak nyilatkozatait, elbámultam azon, hogy mennyire a Sorstalanság írójának szemléletével rokon az ő alkotói szándékuk, mennyire rokon módon látják/láttatják az egyes ember helyzetét a KZ lágerben, s vártam volna, hogy elhangzik Kertész Imre neve is. Nem hangzott el, de annak mégis örülnöm kell, hogy ma már azonnal világra szóló sikert arathat az a történelmi diagnózis, amely 1975-ben még elutasításra talált. Ebben is mérhető, hogy mekkora erkölcsi erő kellett ahhoz, hogy Kertész Imre saját személyes fájdalmából sajtolja, gyöngyözze ki azokat a magasrendű, távlatos gondolatokat, amelyek több mint negyven évvel később érték el az emberiség ingerküszöbét.

Ezzel a főhajtással búcsúzom Tőle.

Ács Margit

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Kommentek