Csellóval a
kezében többször elájult a szalonkoncerteken a hölgyrajongók karéjában, később
pedig akkora karriert csinált, hogy nem csak Európában, de még az Egyesült
Államokban is imádták a zenéjét. Jacques Offenbach – aki a kölni zsinagóga kántorának
hetedik gyerekeként, Jakob néven született – nem volt egy mindennapi figura.
Isaac Offenbach
egy nap arra ért haza, hogy valaki csellózik az emeleten.
Azt tudta, hogy ilyen
szinten játszani a tízből csak egyetlen gyereke, Jakob lenne képes, de őt
hegedülni tanítja. Ekkor derült ki, hogy a kisfiú egyedül tanult meg csellózni,
mert szebbnek találta a hangját a hegedűénél. Isaac papa nem sokat
teketóriázott, amint Jakob betöltötte a tizennégyet, elvitte a híres párizsi
Konzervatóriumba, meggyőződve arról, hogy fia ott lesz a legjobb helyen. Tévedett, mert Jakob – aki Párizsban Jacques-ra
franciásított – egy év után otthagyta az iskolát. Pénzszerzés gyanánt a
zsinagóga kórusát vezette, esténként pedig beült az Opéra Comique zenekarába.
Közben zeneszerzést tanult Jacques Halévy-nél, és írta is sorra a virtuóz
csellódarabokat, de hiába vágyott bemutatni ezeket: nem voltak ismerősei, akik
valamelyik család szalonjába beprotezsálták volna.
Ekkor lépett színre
a szintén német kolléga, Friedrich von Flotow.
Arisztokrata származása révén
bejáratos volt a palotákba, amelyekbe Jacques-ot is elvitte bemutatni, és egy
pénzszerző taktikát is megosztott vele: sokat kell játszani a különböző
szalonokban, utána meg egy nyilvános koncertet szervezni, és vagy egy tucat
drága jegyet küldeni minden családnak, ahol fellépett – nem fogják visszautasítani.
Jacques el is kezdte a szalonkoncertezést, és eszelős sikert aratott: bár nem
volt kifejezetten jó külsejű, a nők mégis imádták, „micsoda édes kis
művészfejed van” felkiáltásokkal simogatták, gyűrűt fontak köré, és ha
elfogyott a levegője, visszasimogatták az életbe.
A fiatal Jacques
Offenbach Párizs egyik sztárja lett.
Vezényelt, írta sorban a darabokat,
1855-ben pedig önálló színházat alapított, a Bouffes Parisiens-t. 1858-ban
színpadra került az Orfeusz az alvilágban, ami Párizsban 227 előadást ért meg,
ez óriási siker és persze jó bevétel. Offenbach a normandiai Étretat-ban építtetett
tengerre néző házat, a nyaraló az Orfeusz Villa nevet kapta. Legendás és
költséges estélyeket rendezett, színdarabokat, operaparódiákat állítottak házi
színpadra a barátokkal, és gyakran szerveztek jelmezbálokat is: az egyik
legemlékezetesebb az volt, amelyiken a házigazda két kollégája, Léo Delibes és Georges
Bizet csecsemőnek öltözött, a grafikus Gustave Doré akrobatának, és
kézenállásban jött be, Offenbach pedig a saját maga tervezte mezőőr jelmezben
egy alkalmi fúvóshangszeren előadta az erre az alkalomra írt Tyúkudvar-szimfóniát.
Szóval zajlott az élet Étretat-ban, sokszor a család is eljött, a négy lány és
egy fiú, és persze a feleség, Herminie, akivel igazán harmonikus házasságban éltek,
és aki elsőként olvashatott minden új kompozíciót.
A boldogságnak azért megvolt
az ára: Herminie szülei arra kérték leendő vejüket, hogy még az esküvő előtt
katolizáljon, amit ő meg is tett, és amit apja, Isaac csak a halálos ágyán
bocsátott meg neki.
A sikerhez persze
sok minden kellett, például szigorú napirend.
Offenbach minden nap héttől
tizenegyig komponált, utána megebédelt a Café Bignon-ban vagy a Café Riche-ben,
a menü általában lágytojás volt baguette-el, báránysült, krumpli és gyümölcs. A
nap hátralevő részét a színházban töltötte. Szerette, ha a kollégák jól érzik
magukat a munkahelyükön, és ezért mindent meg is tett: például nagyon
udvariasan bánt velük, és minden próbán előre elnézést kért, hogy a szuszt is
ki fogja hajtani a szereplőkből. Az volt ugyanis a mániája, hogy mindent
megmutat a próbán, de tényleg mindent, előénekel és még a kánkánt is előtáncolja.
Annyi energiája volt, hogy kidőltek mellőle a szereplők. És nem csak a párizsi
próbákat szerette személyesen felügyelni: mióta 1860-ban Bécsben a beleegyezése
nélkül, idegen hangszereléssel mutatták be az Orfeuszt, legyen az előadás
Bécsben, Brüsszelben, Londonban vagy Berlinben – Offenbach odautazott, hogy
ellenőrizze a színpadra állítást. Szerencsére nagy rajongója volt a vonatoknak,
és imádta vonatozást – a Párizsi élet című darabja például a Gare de l’Est-en
kezdődik.
A 1860-as évek
második fele a csúcspont.
Világszerte játszották a darabjait, az Orfeuszt, a
Kékszakállt, a Gerolsteini nagyhercegnőt, a Szép Helénát, a Párizsi életet.
Ekkor vágott bele egy új színház vezetésébe is, de akármilyen jó üzletember
volt, a Théâtre de la Gaité nagyon sok pénzt emésztett fel. Kapóra jött az
amerikai turné 1876 tavaszán, ami elsöprő sikert hozott, New York-ban a tömeg
már Offenbach megérkezésekor a hotel előtt tombolt. Száztíz fős zenekarral
adott koncerteket általában nyolcezer néző előtt, és itt mutatta be az Egyesült
Államok függetlenségének 100. évfordulójára írt darabjait is. A közönség ünnepelte,
és anyagilag is jól járt: koncertenként ezer dollárt kapott, így végre
egyenesbe jött a többéves veszteséges színházigazgatói periódus után.
Ekkoriban
Offenbach már nem volt a régi.
Energiája megfogyatkozott a köszvény miatt,
gyakran járt fürdőkúrára. Kedvenc helye a németországi Bad Ems volt, mert ott a
szivarok és a női társaság mellett még egy szenvedélyének, a szerencsejátéknak
is hódolhatott, amit Párizsban betiltottak. A Hoffmann meséit már nem tudta
befejezni, de így is óriási életművet hagyott maga után, több, mint hatszáz
darabot. Saint–Saëns komponáló-masinának nevezte, de ennél lényegesen több
volt: egy egészen különleges lelkületű és kisugárzású lény. Hiszen hol van még
egy csellista, akit a szalonkoncerten ájultra simogatnak a rajongók?
