Bokor Gabriella: Az ájulásig simogatott csellista

Csellóval a kezében többször elájult a szalonkoncerteken a hölgyrajongók karéjában, később pedig akkora karriert csinált, hogy nem csak Európában, de még az Egyesült Államokban is imádták a zenéjét. Jacques Offenbach – aki a kölni zsinagóga kántorának hetedik gyerekeként, Jakob néven született – nem volt egy mindennapi figura.

Isaac Offenbach egy nap arra ért haza, hogy valaki csellózik az emeleten. 

Azt tudta, hogy ilyen szinten játszani a tízből csak egyetlen gyereke, Jakob lenne képes, de őt hegedülni tanítja. Ekkor derült ki, hogy a kisfiú egyedül tanult meg csellózni, mert szebbnek találta a hangját a hegedűénél. Isaac papa nem sokat teketóriázott, amint Jakob betöltötte a tizennégyet, elvitte a híres párizsi Konzervatóriumba, meggyőződve arról, hogy fia ott lesz a legjobb helyen. Tévedett, mert Jakob – aki Párizsban Jacques-ra franciásított – egy év után otthagyta az iskolát. Pénzszerzés gyanánt a zsinagóga kórusát vezette, esténként pedig beült az Opéra Comique zenekarába. Közben zeneszerzést tanult Jacques Halévy-nél, és írta is sorra a virtuóz csellódarabokat, de hiába vágyott bemutatni ezeket: nem voltak ismerősei, akik valamelyik család szalonjába beprotezsálták volna.

Ekkor lépett színre a szintén német kolléga, Friedrich von Flotow. 

Arisztokrata származása révén bejáratos volt a palotákba, amelyekbe Jacques-ot is elvitte bemutatni, és egy pénzszerző taktikát is megosztott vele: sokat kell játszani a különböző szalonokban, utána meg egy nyilvános koncertet szervezni, és vagy egy tucat drága jegyet küldeni minden családnak, ahol fellépett – nem fogják visszautasítani. Jacques el is kezdte a szalonkoncertezést, és eszelős sikert aratott: bár nem volt kifejezetten jó külsejű, a nők mégis imádták, „micsoda édes kis művészfejed van” felkiáltásokkal simogatták, gyűrűt fontak köré, és ha elfogyott a levegője, visszasimogatták az életbe.

A fiatal Jacques Offenbach Párizs egyik sztárja lett. 

Vezényelt, írta sorban a darabokat, 1855-ben pedig önálló színházat alapított, a Bouffes Parisiens-t. 1858-ban színpadra került az Orfeusz az alvilágban, ami Párizsban 227 előadást ért meg, ez óriási siker és persze jó bevétel. Offenbach a normandiai Étretat-ban építtetett tengerre néző házat, a nyaraló az Orfeusz Villa nevet kapta. Legendás és költséges estélyeket rendezett, színdarabokat, operaparódiákat állítottak házi színpadra a barátokkal, és gyakran szerveztek jelmezbálokat is: az egyik legemlékezetesebb az volt, amelyiken a házigazda két kollégája, Léo Delibes és Georges Bizet csecsemőnek öltözött, a grafikus Gustave Doré akrobatának, és kézenállásban jött be, Offenbach pedig a saját maga tervezte mezőőr jelmezben egy alkalmi fúvóshangszeren előadta az erre az alkalomra írt Tyúkudvar-szimfóniát. Szóval zajlott az élet Étretat-ban, sokszor a család is eljött, a négy lány és egy fiú, és persze a feleség, Herminie, akivel igazán harmonikus házasságban éltek, és aki elsőként olvashatott minden új kompozíciót. 

A boldogságnak azért megvolt az ára: Herminie szülei arra kérték leendő vejüket, hogy még az esküvő előtt katolizáljon, amit ő meg is tett, és amit apja, Isaac csak a halálos ágyán bocsátott meg neki.

A sikerhez persze sok minden kellett, például szigorú napirend. 

Offenbach minden nap héttől tizenegyig komponált, utána megebédelt a Café Bignon-ban vagy a Café Riche-ben, a menü általában lágytojás volt baguette-el, báránysült, krumpli és gyümölcs. A nap hátralevő részét a színházban töltötte. Szerette, ha a kollégák jól érzik magukat a munkahelyükön, és ezért mindent meg is tett: például nagyon udvariasan bánt velük, és minden próbán előre elnézést kért, hogy a szuszt is ki fogja hajtani a szereplőkből. Az volt ugyanis a mániája, hogy mindent megmutat a próbán, de tényleg mindent, előénekel és még a kánkánt is előtáncolja. Annyi energiája volt, hogy kidőltek mellőle a szereplők. És nem csak a párizsi próbákat szerette személyesen felügyelni: mióta 1860-ban Bécsben a beleegyezése nélkül, idegen hangszereléssel mutatták be az Orfeuszt, legyen az előadás Bécsben, Brüsszelben, Londonban vagy Berlinben – Offenbach odautazott, hogy ellenőrizze a színpadra állítást. Szerencsére nagy rajongója volt a vonatoknak, és imádta vonatozást – a Párizsi élet című darabja például a Gare de l’Est-en kezdődik.

A 1860-as évek második fele a csúcspont. 

Világszerte játszották a darabjait, az Orfeuszt, a Kékszakállt, a Gerolsteini nagyhercegnőt, a Szép Helénát, a Párizsi életet. Ekkor vágott bele egy új színház vezetésébe is, de akármilyen jó üzletember volt, a Théâtre de la Gaité nagyon sok pénzt emésztett fel. Kapóra jött az amerikai turné 1876 tavaszán, ami elsöprő sikert hozott, New York-ban a tömeg már Offenbach megérkezésekor a hotel előtt tombolt. Száztíz fős zenekarral adott koncerteket általában nyolcezer néző előtt, és itt mutatta be az Egyesült Államok függetlenségének 100. évfordulójára írt darabjait is. A közönség ünnepelte, és anyagilag is jól járt: koncertenként ezer dollárt kapott, így végre egyenesbe jött a többéves veszteséges színházigazgatói periódus után.

Ekkoriban Offenbach már nem volt a régi. 

Energiája megfogyatkozott a köszvény miatt, gyakran járt fürdőkúrára. Kedvenc helye a németországi Bad Ems volt, mert ott a szivarok és a női társaság mellett még egy szenvedélyének, a szerencsejátéknak is hódolhatott, amit Párizsban betiltottak. A Hoffmann meséit már nem tudta befejezni, de így is óriási életművet hagyott maga után, több, mint hatszáz darabot. Saint–Saëns komponáló-masinának nevezte, de ennél lényegesen több volt: egy egészen különleges lelkületű és kisugárzású lény. Hiszen hol van még egy csellista, akit a szalonkoncerten ájultra simogatnak a rajongók?