Mélyi József a turul kapcsán: Emlékezetpolitikai zsákutcába jutottunk

Az utóbbi hetekben újra felparázslott a budapesti XII. kerületi, annak idején engedély nélkül felállított turul körüli vita arról, hogy mit kellene ezzel a tragikus emlékeket fölkavaró emlékművel csinálni. Elbontani, átalakítani, vagy úgy hagyni, ahogy van? Milyen érvek szólnak e megoldások mellett? Minderről Mélyi József művészettörténész véleményét kérdeztük. 

– Művészettörténészként mit gondol, mit kellene csinálni a XII. kerületi turullal? Elbontatni? Otthagyni? Átalakítani és úgy otthagyni?
– Nagyon nehéz erre válaszolni. Személyes véleményem van erről, de nem biztos, hogy ez érdekes.

– Dehogynem, engem érdekelne!
– Ha rajtam múlna vagy tőlem várnának javaslatot, akkor elbontatnám. Ám a dolgot nem lehet elintézni ennyivel, hiszen nagyon sok évünk, átbeszéletlen évtizedünk ott van ebben a turulban, és erre a bontás sem hozna megoldást. Az eltávolítás szimbolikus gesztusa nagy hatású lehetne, de ha általában véve az emlékműveinkkel és a történelmi emlékezetünk más formáival kapcsolatban nem alakítunk ki komplexebb intézményi és oktatási kérdéskezelést, akkor önmagában a turul puszta elbontása semmi másra nem lenne jó, csak az indulatok felkorbácsolására. Az is lehetséges megoldás, hogy a turul maradjon a helyén, ennek kapcsán hadd idézzem Robert Musilt, aki már több mint száz éve megírta, hogy ezeknél a történelmi emlékműveknél nincsenek láthatatlanabb dolgok a köztereken, csak a történetük, az elhelyezkedésük, a róluk való beszéd nem engedi meg, hogy láthatatlanok maradjanak. 

Mélyi József (Fotó: Hirling Bálint/VS.hu)

– Mit gondol a harmadik megoldásról, az átalakításról?
– Nem gondolom jónak, a kérdés komplex kezelése felől nem tartom megfelelő megoldásnak. Semmi mást nem csináltunk az elmúlt évtizedekben, csak átcímkéztünk, amivel az emlékezetkultúrát tekintve zsákutcába jutottunk. Az átcímkézés a jövőt illetően nagyon komoly veszélyeket hordoz magában, főleg, ha intézményesül. Hadd tegyem hozzá, hogy a tizenkettedik kerületi turul esetében már az átcímkézés, az átminősítés is jelentős és fontos lépés lett volna, de hosszú távon nem vezetett volna jó irányba. 

– Ön szerint ez az emlékmű műalkotásnak tekinthető?
– Azon már régóta megy a vita, hogy mennyiben tekinthető autonóm műalkotásnak egy emlékmű. 

Azt gondolom, hogy az emlékművek között nagyon ritka az autonóm műalkotás, százból talán egy. S Magyarországon, ahol az emlékműállítás alól kiszaladt az intézményes, komplex szakmai  háttér, még kisebb az esélye annak, hogy autonóm műalkotások kerülnek közterekre. 

Egyébként is faramuci műfajról van szó, mert mindig van hatalom, amely megbízást ad, amely finanszírozni képes, amelynek az emlékművel emlékezetpolitikai érdekei vannak, amely propagandát akar kifejteni. Ez régi mintázatokra megy vissza, ha nagyon akarjuk, akkor archaikus mintázatokat is beleláthatunk, de leginkább a XIX. század második felétől látom a műfaj gyökereit Magyarországon. 

– Százból egy… Ez megnyugtató, már csak azért is, mert civilizált ember nem semmisít meg műalkotásokat. Az adott turul kapcsán ön érzékeli azt a jelenséget, hogy sokan igyekeznek a tiltakozást „zsidó ügynek” beállítani? Mondván, hogy már megint „a zsidók” berzenkednek.
– Nem tudom ezt megítélni, távol tartom magam a szélsőjobboldali sajtótermékektől, ahol efféle véleményekkel találkoznék, de néha eljut hozzám ez-az. Az elmúlt évtizedekben megjelent olyan narratíva, ami ebben az irányba igyekszik tolni a dolgot nem csak a turul, hanem például a német megszállás Szabadság téri emlékművével kapcsolatban is. Általánosságban azt kell világosan látni, hogy az emlékművek – mivel a köztéri jelenlétükkel emlékezetpolitikai szándékok metszéspontjában állnak – folyamatosan a keretezés és újrakeretezés célpontjává válnak, azaz mindenki igyekszik rájuk vetíteni a saját emlékezetpolitikai szándékait és érdekeit. Nekem eléggé megfoghatatlan, hogy a magyar közvéleményben ez a turul hogyan jön le, de azt talán érdemes volna megvizsgálni szociológiai eszközökkel, hogy ez az emlékmű mit jelent az adott környék lakossága számára. Ez sok mindent elmondana rólunk. 

– Mit gondol, hogy általában véve a turul szimbólum megtisztítható-e attól a szennytől, amit a Horthy-korszakban rápakoltak? Művészettörténészként tudna szakmai véleményt vagy javaslatot írni arról, hogy miképpen kell egy ilyen munkát elvégezni?
– Nem, mert ennek egyrészt nincs meg az intézményes kerete: ez a folyamat a rendszerváltás után kezdődött, s mára ez az intézményes keret eltűnt Budapesten és egész Magyarországon. Azaz nincs olyan szerv, ahová a szakmai véleményemet el tudnám küldeni. Összességében úgy látom, hogy a megtisztítás munkáját nem emberek és nem politikai szándékok végzik el, hanem az idő. 

Azt lehet ugyan szabályozni, hogy milyen szobrokat lehet köztéren felállítani, s ezeken milyen motívumokat lehet elhelyezni, s meg lehet egyezni abban, hogy amíg a turul vitatott státusza fönnáll, addig nagyon kellene vigyázni arra, hogy milyen kontextusban, milyen összefüggésben kerülhet köztérre. De azoknak a csoportoknak a működését már nem lehet ilyen egyszerűen kontrollálni, amelyek a kultuszt ápolják. 

Szeretnék egy példát mondani erre: a dégi kastély parkjában német veteránok 1991-ben fölállítottak egy második világháborús emlékművet, amelyen elképesztő módon az egykori SS jelmondata olvasható múlt időben. Mivel az emlékmű azóta folyamatos helyszíne szélsőjobboldali rendezvényeknek, mára kettős megítélés alá esik: egyrészt egy „ártatlan” világháborús emlékmű, másrészt szélsőjobboldali „kultuszhely”, attól függ, melyik oldalról nézem. 

– Szimbolikus, hogy éppen február 11-én, a kitörés napján beszélgetünk erről, amely mára szintén kettős töltetet kapott: lehet hadtörténeti eseményként beszélni róla, de föl lehet használni neonáci mozgalmi célokra is. 
– Így van, ez a dátum éppen ugyanolyan, mint egy emlékmű. Vannak olyan kitüntetett pontok, helyek, dátumok, amelyeket a szélsőjobboldali csoportok fölhasználnak szimbolikus célokra. A határvonal ott húzódik, hogy mit engedélyez az állam, mi fér bele a hivatalos, állami emlékezetpolitikába és mi nem. A legfélelmetesebb struktúrák egyébként a nyelvben vannak, nem pedig a köztereken. Victor Klemperernek A Harmadik Birodalom nyelve című műve éppen erről az átalakulási folyamatról szól, arról, hogy a korábban elfogadhatatlan kifejezések miként váltak megszokottá és elfogadottá. A mai magyar viszonyokra átültetve hátborzongató ez a jelenség, és ennek a folyamatnak a köztéri emlékművek csak kiálló csúcsai. 

(Címlapkép: A XII. kerületi emlékmű. Fotó: Vörös Szabolcs/Válasz Online)