Kibuc – az eltűnő álom?

A kibuc olyan utópia, amely kivételképpen sikeresnek bizonyult – mondta valamikor Martin Buber, a híres zsidó filozófus. A siker mind a mai napig tart, bár maga az intézmény az idők folyamán annyira megváltozott, hogy egyesek már felteszik a kérdést: kibuc-e még a kibuc? KEPECS FERENC írása.

A kibuc héber szó, amely egyszerűen összegyűjtést jelent. Ez esetben a diaszpórában élő zsidók Izrael Országában, az egykori Palesztinában történő összegyűjtését, ami már régóta a cionista mozgalom legfőbb célja. Ebből alakult ki a szó később ismertté vált jelentése, vagyis egyfajta, főként mezőgazdasági munkát végző önkéntes társulás. Hiszen a Palesztinában való megtelepüléshez akkoriban leginkább ilyen munkára volt szükség. 

A kibucmozgalom fő hajtóereje mindazonáltal a cionista ősapák azon törekvése volt, hogy a zsidók ne csak hagyományos foglalkozásaikat – a kereskedelmet, a szellemi-vállalkozói munkát – műveljék, hanem magát a földet is – az akkori Palesztina földjét, így nyomatékosítva arra irányuló igényüket.

Az első kibucok a múlt század tízes éveiben alakultak meg, s ezeknek a gazdaságin túl védelmi-katonai rendeltetésük is volt, lévén, hogy ellenséges arab környezetben működtek.

A Sde Boker kibuc a dél-izraeli Negev sivatagban

De nem csak a föld „belakásáról” volt szó, hanem egy új embertípus, illetve az emberek közti új viszony kialakításáról is. A mozgalom ugyanis eredendően baloldali, utópista-szocialista jellegű volt. Ennek megfelelően a kibuctagok egyenlő joggal szóltak bele a közösségüket érintő minden kérdésbe. Magántulajdon nem volt, a megtermelt jövedelmekből egyenlő arányban részesedtek, állandó vezető réteg pedig nem alakult ki, mivel a munkák és a tisztségek elosztásánál a rotáció elve érvényesült. No meg a „mindenkinek a képességei szerint, mindenkinek a szükségletei szerint” marxi elve. (Idősebb olvasóink még emlékezhetnek rá a tudományos szocializmus órákról.) Megvalósult a nők teljes egyenjogúságának feminista álma is, hiszen az anyákat nem vonta el a gyereknevelés a közösségi feladatoktól. A gyerekek ugyanis nem a szüleikkel éltek, hanem az úgynevezett gyerekházakban, ahol nevelőnők vigyáztak rájuk. A tagok közös étkezőkben ettek – mindenki ugyanazt. 

A mai zöld mozgalmak eredeti „bázisdemokratikus” elképzelései legtökéletesebben éppen a kibucokban váltak valóra, ahogy a kommunizmus egykori utópisztikus törekvései is, mégpedig diktatúra, nomenklatura és Gulág nélkül. Vagyis történelmileg páratlanul pozitív formációról volt szó. És többnyire mégsem tudott megmaradni. Jobban mondva megmaradt, de nem eredeti formájában.

Ma az ország 274 kibucában körülbelül 150 ezer ember él, vagyis a tízmillió felé közelítő izraeli összlakosság alig több mint másfél százaléka. És ők is a korábbiaktól igen csak eltérő elvek szerint. Az évtizedek folyamán a legtöbb kibucban ugyanis megszűnt az egyenlősdi. A közösségen belül újra szerepe lett a pénznek – a tagok előbb zsebpénzt, később fizetést kaptak, mégpedig nem mindenki ugyanannyit, hanem beosztástól, teljesítménytől függően. Megjelent az egyéni tulajdon, a szolgáltatásokért pedig fizetni kell. A vezetőséget természetesen választják, de nincs rendszeres rotáció. A gyerekházak óvodákká alakultak át, vagyis a gyerekeket nagyobbrészt már a szülők nevelik. A közösség üzleti alapon működik és többnyire már nem a mezőgazdaságból, hanem iparból, szolgáltatásokból él. Ez a helyzet a kibucok mintegy három negyedében, amiért is sokan felteszik a kérdést: 

kibucnak tekinthető-e még ez a formáció? 

A fennmaradó kevesebb, mint egy negyedben még azonosak a bérek, nagyobb a szociális összetartás és az alapvető szolgáltatásokat is együtt biztosítják. De már ezek a kibucok sem a régiek, az ő esetükben is csökken a közösségi szellem és terjed az individualizmus.

Vajon mi okozta, mi kényszerítette ki ezeket a változásokat? A szakírók az okok között említik, hogy az évek során sok fiatal költözött el a kibucokból, mert megelégelte a biztos megélhetést nyújtó, ám egyhangú életet és nagyobb, változatosabb lehetőségekre vágyott. És a közösségek anyagi helyzete is változott. Korábban a kibuc a baloldali cionista eszmények megtestesülésének, afféle szent nemzeti intézménynek számított, s ezért a hetvenes évekig folyamatosan hatalmon lévő Munkapárttól állandó szubvenciókban részesült. Ez a lakosság többi, hátrányosabb helyzetű részéből, s különösen a kibucmozgalomban kevésbé képviselt keleti zsidókból elégedetlenséget váltott ki. 

A hetvenes évek második felében hatalomra jutó jobboldal ezért megkurtította a szubvenciókat, s így a kibucok, melyeket a nyolcvanas években elszabadult infláció is sújtott, nehéz helyzetbe kerültek. Hitelt kellett felvenniük, melyet csak áldozatok árán tudtak visszafizetni. Ekkor kezdtek tömegesen az ipari-szolgáltatói tevékenységek felé fordulni. Ezek pedig – a maguk üzletorientált jellegük miatt – szintén hozzájárultak a kibucok belső életének megváltozásához.

Ha azonban az átalakulások végső okát keressük, akkor óhatatlanul eljutunk a legfontosabbhoz: magához az emberi természethez. Azok a kibuctagok, akik kimagasló módon járultak hozzá közösségük boldogulásához, nehezen viselték el, hogy ugyanannyi javadalmazásban részesülnek, mint rosszabbul teljesítő társaik, s hogy a tagok egyenjogúsága miatt előrejutási, „kiugrási” lehetőségeik korlátozottak. E sorok írója egyszer találkozott egy magyar származású öreg kibuctaggal, aki így fakadt ki: 

„Én a belemet is kidolgoztam és mégis csak annyit kaptam, mint egy másik fickó, aki csak a lábát lógatta, és amit megcsinált, az sem ért semmit.” 

Az elégedetlenkedők ezért inkább elvándoroltak a városokba, a magángazdaságba. Vagy a politikában és a hadseregben találtak maguknak lehetőségeket. (Izrael politikai-katonai vezetői között aránytalanul nagy számban találhatunk egykori kibuctagokat.)

Ezzel akár be is fejezhetnénk a történetet, de nem tehetjük. Mert ha lassan is, de elkezdődött egy, az előzővel éppen ellentétes folyamat. Ha csekély számban is, de az izraeliek kezdenek visszaszállingózni a kibucokba, köztük abba a néhány kevésbe is, amely megőrizte eredeti bázisdemokratikus jellegét. Azok a nagyvárosi izraeliek ugyanis, akiknek elegük lett a modern piacgazdaság állandó pénzhajszájából és hektikus mindennapjaiból, éppen ezekben a közösségekben találják meg az alternatívát, vagyis egy nyugodtabb, az élet valóban fontos dolgaira összpontosító létezési módot. A kibucok története még messze nem ért véget.

(Címlapkép: a Nahalal kibuc. Fotók: Touristisrael.com)