„Soha nem féltem, és most sem félek senkitől”

Sok emberrel találkoztam a minap véget ért budapesti Maccabi játékokon, de kiemelkedett közülük Saul P. Ladany 82 éves távgyalogló világrekorder, aki túlélte a holokausztot és az 1972-es müncheni terrortámadást.

Saul P. Ladany-val abban a budai hotelben beszéltem meg találkozót, ahol a Maccabi játékok alatt elszállásolták. Nehéz volt időpontot egyeztetni vele, mert az újságírók, riportertek, tévéstábok kézről kézre adták, óránként be volt osztva az  ideje. Szerencsére engem is sikerült beillesztenie a napirendjébe, s ha nem tudtam volna, hogy mennyire népszerű és ismert, rájöhettem volna abból a tíz percből, amíg az asztalunkhoz sétáltunk: egyre másra megállították az emberek, hogy kezet fogjanak vele, s gratuláljanak neki.

Hiszen nem akárki: a zsidó sport történetének kimagasló alakja, aki túlélte a holokausztot, túlélte az 1972-es müncheni terrortámadást, nyolcvanon túl is rendszeresen edz és versenyez, s máig ő tartja az 50 mérföldes távgyaloglás világrekordját, amit évtizedek óta nem sikerült megdönteni senkinek. A német delegáció meghívottjaként jött Budapestre, hogy lefussa a félmaratont, amit fiatalokat megszégyenítő, jó eredménnyel meg is tett. 

Saul P. Ladany szemüveges, mosolygós tekintetű, kedves ember, akiről első pillantásra meg nem mondanánk, hogy miken ment keresztül. Remek formában van, s habár a Maccabira kicsit mintha megfázott volna, a Budapestre érkezése előtt naponta edzett. Egyetlen napot sem hagy ki, minden nap tizenöt kilométert gyalogol.

Nyolc nyelven beszél, azt mondja, hogy angolul és héberül tudja a legjobban kifejezni magát, a magyar – szerinte – már nem megy neki annyira.  Ezt azzal magyarázza, hogy gyerekkorában mindössze másfél évig járt Magyarországon elemi iskolába, természetesen otthon is magyarul beszéltek – de nem is értem, hogy miért szabadkozik, hiszen kiválóan beszéli az anyanyelvét, választékosan magyaráz, s az akcentusa sem erős. Néhány szó nem jut eszébe, de ezt nem lehet felróni egy olyan embernek, aki az 1940-es években járt utoljára Magyarországon... 

Érthető, hogy az 1940-es évek magyar társadalmára nem szívesen gondol vissza, de igen diplomatikus: azt mondja, semmi olyasmit nem akar nyilatkozni, amivel kárt okozna a magyar zsidóknak vagy a magyar-izraeli kapcsolatoknak.

S hogy milyen érzés számára 75 év után viszontlátni Magyarországot? „Amit látok, az nagyon szép, és az emberek kedvesek”, válaszolja, „de azért az feltűnő, hogy amikor autóbusszal visznek minket ide-oda, akkor rendőrautók kísérnek minket. Ez nem ideális. Jobb lenne, ha nem kellene ekkora védelem”. 

A rendőri kíséret apropójából teszem föl neki a kérdést: mivel az 1972-es müncheni tragédia is megmutatta, hogy a félelem nem alaptalan, ő maga nem tart az olyan tömegrendezvényektől, ahol sok zsidó ember gyűlik össze. A professzor erre elneveti magát: „ugyan, én sosem féltem, és most sem félek, semmitől sem félek, a haláltól sem”. 

S azzal érvel, hogy ha lett volna benne félelem, akkor 1967-ben, amikor kitört a hat napos háború, akkor New Yorkból nem utazott volna azonnal Izraelbe, hogy megvédje a hazát. Az egyik nap még New Yorkban lakott biztonságban, rá két napra már a fronton harcolt a sivatagban. 1973-ban elment a jom kipuri háborúba is, méghozzá a saját költségén, pedig nem kényszerítette volna rá senki. 

Megtudom tőle, hogy a születésnapját minden évben azzal ünnepli, hogy akkora távot gyalogol, amennyi idős. Idén 82 kilométert futott, s megegyezünk abban: 38 év múlva ott leszek, amikor a 120. születésnapja alkalmából lefutja a 120 kilométert. Természetesen megkérdeztem tőle azt is, hogy sok évtized tapasztalatai alapján mit tanácsol a kezdő távgyaloglóknak vagy hosszútávfutóknak az edzések szempontjából, mire azt válaszolja: „mondhatnám, hogy fussanak kis távokat gyorsan, és hosszú távokat lassan, de nem a technika a fontos, hanem a rendszeresség: ne hagyják abba!”.