Mai születésnapos: Bródy János, a 75 éves Tini

Még ma is kisfiús az arca és zavart a mosolya: ő volt egy korszak és generáció hangja és mégsem megy ki ma sem a divatból, amikor a közönsége, a konszolidált Kádár-rendszer szűk levegőjének fiatalsága vele együtt belép az időskor kapuján. Ifjú szívekben él csak mindig egyre és nem csak Halász Judit és a Micimackó miatt.

A rockzene Bródy Jánostól tanult meg magyarul réges-régen, valamikor a ’60-as évek közepén, kevéssel azután, hogy Koncz Zsuzsa beajánlotta Bródyt az Illés zenekarba, Ki mit tud-os társa pedig, akivel együtt énekelték el a Drága nagymamit, Gergely Ági egy Szörényi Levente nevű fiút hozott le valahonnan. És ebből már ki lehetett indulni. Elkezdődött. Légy jó kicsit hozzám, Ne gondold, ó ne, hogy tied a világ, Little Richard, Goodbye, London és azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa. Népzenei alapozású rock volt ez végre magyar nyelven, tombolt a buli tágítani próbálva a viszonylagos látszatszabadság kereteit: „nem szól ránk a házmester” és az is valami.

A legmélyebben magyar népzenei ihletésű rockzenekar pár éves tevékenysége mégiscsak termett néhány himnuszt és tábortüzes énekelnivalót néhány következő évtizedre, lehet fennhangon ordítani (Ne gondold) és magunk elé dúdolni, amikor néha furcsa hangulatban az utcát járod egymagadban. És mire feloszlott az Illés, ő volt már a ’60-as évek, a magyar virággyerekek dalszövegírója.

A Fonográf-időszakban születtek a Koncz Zsuzsa-számok és az elragadó Halász Judit életművének azt a részét is akkor költötte, amelyet éppen nem „a Babits Mihály bácsi írt nekünk” vagy a Weöres Sándor bácsi. Hogy „játsszunk most együtt, amíg csak lehet, de ugye nem felejtesz sokáig el, ha egyszer elmegyek”. És persze Micimackó látszat-együgyűsége, amely egyszerre bárgyú és sokatmondó és lelkesítő.

A szóló-életmű hol pimasz, hol – gyakrabban – gyengéd és elképzelhetetlen a sosem felnövő, örök kamasz Tini nélkül, a motyogós éneke, a lesütött szemű somolygása nélkül. És a halk, gyengéd, visszafogott szentimentalizmus nélkül sem, amelynek legszebb példája a Földvár felé, félúton.

Az életrajzok úgy tudják, hogy 1965 nyarán, Nógrádverőcén írták meg az első számukat közösen Bródy és Szörnyi, lassan 56 évvel ezelőtt. Ez fontos adalék a halhatatlanság történetéhez: most már bizonyos, hogy ők ketten a kortárs költészet tekintélyes óriásai és Bródy művén ott van a Nyugat, Szabó Lőrinc és Weöres Sándor kéznyoma, sorai váratlanul eszünkbe jutnak, amikor magunktól nem tudnánk pontosan megfogalmazni, hogy mi is ez, figyelhetjük a gyerekeinket és az unokáinkat, ahogy az ő verseit éneklik Halász Judittal: már most klasszikus.

És akkor még nem is beszéltünk a titkos életéről, hogy önmaga konkurenciájaként is szorgoskodott egykor: hogy a Várszegi Gábor által jegyzett Omega-számok jó részét is ő írta, a Lénától a Gammapolisig. Teljesen világos, hogy róla kell szóljon minden magyar rocktörténet két teljes fejezete: az igazi és a titkos Bródyról, aki a sajátja mellett létrehozott egy másik életművet is

Ha csak az Illést köszönhetnénk neki és a társainak, már az is elég volna. Ha az Illés mellett még Koncz Zsuzsát és Halász Juditot is, már az is sokkal több volna, mint elég. Ha mindezek mellé még a szólókarriert is, Bródyt magában, egy szál gitárral, hát ez már bőven elég lett volna két életre is. De még a Lénát is neki köszönhetjük.

2019-ben Tomboló siker volt Bródy János koncertje a Zsidó Kulturális Fesztiválon, ahol telt ház és felállva tapsoló közönség ünnepelte a ma 75 éves Bródy Jánost és kísérő zenekarát.

Boldog, boldog, boldog születésnapot, kívánunk a művész úrnak, s kívánjuk, hogy legyen még sok ilyen szép napja. Bis 120.