Szerdócz Ervin: Őseink miért kockáztatták életüket a bárány feláldozásával?

Az egyiptomiak szent állatként tisztelték a bárányt, őseink tehát kockázatot vállaltak, életveszélyes helyzetbe sodorták magukat azzal, hogy a bárányáldozat bemutatásával készek voltak szolgálni I-tenüket. Felvetődik a kérdés: miért kockáztatták életüket a bárány feláldozásával? Pészachi hetiszakasz-magyarázatában erre a kérdésre keresi a választ az újpesti főrabbi.

„Hozzatok és vegyetek magatoknak családonként egy bárányt, és vágjátok le a Pészach áldozatát.” (II.M. 12:21)

Jákob ben Asher (1269-1343) – más néven Ba’al ha-Turim a Arba’h Turim – Négy oszlop című Halacha-művében olvasható: 

„A Pészach előtti Szombat neve: Sábát HáGádol (Nagy Szombat) Miért? Azért, mert nagy csoda történt a zsidókkal azon a napon. Vettek maguknak egy bárányt és az ágy lábaihoz kötötték. Az egyiptomiak nem értik…. Ámultan kérdezik: mit csináltok, zsidók? Minek okán teszitek ezt? Erre a zsidók azt válaszolják: ez a bárány a pészachi áldozat! Így kaptuk parancsba a mi I-tenünktől! Az egyiptomiak bénultan állnak. Képtelenek megszólalni. Képtelenek tenni valamit, amikor a zsidók készülnek levágni a bárányukat... Az egyiptomiak rémülten állnak, de nem képesek megakadályozni a zsidókat, hogy levágják az egyiptomi bárány-istent… Ez volt a csoda,  csoda miatt nevezzük a Peszách előtti Szombatot Sábát HáGádol-nak”.

A fentieket olvasva érezzük a pillanat drámaiságát!

Az egyiptomiak szent állatként tisztelték a bárányt, és többségben voltak a rabságban senyvedő zsidókhoz képest: más helyzetben voltak, más volt hatalmi viszonyuk, más volt mozgásterük, más megítélés alá kerültek a törvények alkalmazásában. Normális körülmények között megtehették volna, hogy azonnal megöljék a zsidókat, akik készek szembe menni az egyiptomiak hiedelmével. Őseink tehát kockázatot vállaltak. Életveszélyes helyzetbe sodorták magukat azzal, hogy a Pészach-áldozat bemutatásával készek voltak szolgálni I-tenüket.

Ad abszurdum felvetődik a kérdés: miért kockáztatták életüket a bárány feláldozásával? Hiszen a bárány az egyiptomiak bálványozott „istenállata” volt.

De a zsidók nemcsak Mózes utasítását követték! A bárány feláldozása egyben a manifesztumuk is volt! Tettükkel azt is kifejezték, hogy készek minden bálványimádástól elzárkózni. Több évszázados rabszolgasorban, bálványimádó környezetben töltött hosszú nemzedékeken át nem azonosultak a rabszolgatartó társadalom bálványaival. Ez óriási spirituális emelkedettség! A Tóra átvétele előtt negyvenkilenc nappal a zsidók – Hilul háSém! – I-ten dicsőítésével tették meg első lépésüket szabadságuk felé!

Egyszer ezt kérdezték a koszniczi Jiszrael rabbitól: 
– Az áll az Írásban, hogy a Fáraó így szólt Mózeshez és Áronhoz: „Tegyetek magatoknak csodát!” Hogyan érthető ez? Az ember azt gondolná, az volna logikus, ha azt mondaná: „Tegyetek nekem csodát!”

A Rabbi magyarázta: 
– A varázslók pontosan tudják, hogy mit akarnak végbevinni, sőt, azt is, hogy hogyan. Nem a varázslóknak, hanem csakis a közösségnek van szüksége valamilyen „jelre”. Akiket azonban megérint az isteni hatalom, azt I-ten segíti is. Amikor „csodát” tesznek, nem ismernek „hogyant” és „honnant”! A csoda, amit végbe visznek, őket magukat is meglepi. Erre gondolt Fáraó, amikor azt mondta: „Ne ámítsatok engem semmivel, hanem a való világból mutassatok nekem csodát, hogy az igazoljon titeket!”

A CSODA megtörtént! A zsidók elindultak a szabadságuk útján!