A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (MAZSIHISZ) rabbijait bemutató sorozatunkban ezúttal Verő Tamással, a budai Frankel Leó úti zsinagóga vallási vezetőjével beszélgetünk.
Számos olyan rendezvényen voltam, ahol gyerekeknek tartott előadást, s fantasztikus módon megtalálta velük a hangot. Élénken él még önben, hogy milyen volt gyereknek lenni?
Igen, mert olyan kis rosszalkodós, csínytevős gyerek voltam, és gyakran még ma is úgy érzem, aktívan él bennem ez az énem. Szüleim voltak az első háború után született pár, akik a Frankel zsinagógában esküdtek 1968-ban. Nekik köszönhetem, hogy 6-7 évesen levittek dr. Schőner Alfréd rektor úr Talmud Tórájára, ahol aztán rendesen csibészkedtem, de persze sokat tanultam is. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a fővárosban két nagy Talmud Tóra volt. Pesten Raj Tamás főrabbi úré a Nagyfuvaros utcában, és Budán Schőner főrabbi úr csoportja a Frankelben, ahová én is jártam. Én voltam nála az egyik legkisebb, és szerintem mindent megtettem érte, hogy hamar észrevehetővé váljak.
Rabbiként a foglalkozásokon találkozott már hasonló kis csibésszel?
Persze, a többségük ilyen, minden gyerekben ott van egy kis rosszcsont. Ami abban az életkorban teljesen természetes. És valljuk be, mindig a rosszcsontok csinálják a jó hangulatot. A Frankelben működik a BBYO tinédzser közösség, ahol néha 20-30 kamasznak tartok programot. Ott is gyakran magamra ismerek, amikor bedobnak egy-egy poént, amin persze mindenki nevet (én is). Aztán próbálom „rabbisan” folytatni a mondandómat. A zsinagógában a kisgyerekek gyakran feljönnek hozzám a Tórához, mindig örülök nekik, lepacsizom velük, elmesélik nekem az aktuális eseményeket az életükben. Megtisztelve érzem magamat, hogy a bizalmukba fogadnak. A Benjámin óvodába hosszú évek óra járok péntekenként „Sábát sálomozni”, egész kis rajongótáborom van, amikor belépek.
Már gimnazistaként eldöntötte, hogy rabbi lesz?
A döntés szót azért nem használnám, mert nekem a zsidóság, a zsidó közösség töltötte ki az életemet, és ez nem személyes vagy tudatos döntés kérdése volt. Tevékeny tagja voltam zsidó ifjúsági szervezeteknek, a kezdetektől jártam a Szarvasi Nemzetközi Zsidó Táborba, aktívan részt vettem a zsidó közösségi élet építésében. Hogyan is dönthettem volna másképp, mint ami nekem számomra a legközelebbi volt? Rabbinak tanulni nem azért volt természetes, mert rabbi dinasztiából származom, hiszen a mi családunkban nem voltak rabbik. Amikor az Anna Frankban az érettségi vizsga előtt Zoltai Gusztáv megkérdezte, hogy volna-e kedvem a Rabbiképzőbe jelentkezni, számomra magától értetődő volt, hogy igen, persze. Szóval rabbinak lenni számomra nem tudatos döntés eredménye volt, hanem a lehető legtermészetesebb út. Nagyon szerettem a Rabbiképzőt, és imádtam a gyakorlati éveket, amelyek közül egyet Szegeden, egyet pedig Izraelben töltöttem. 1999-ben avattak rabbivá, majd Singer Ödön főrabbi úr (Z’L) mellé kerültem a Frankelbe. Nem sokkal később a főrabbi úr sajnos elhunyt, én pedig 2001 óta itt szolgálok. Ez azt is jelenti, hogy olyan ismerőseim gyerekeit is én készítem föl bár micvóra, akikkel annak idején tinédzserként együtt buliztunk Szarvason.
A tapasztalatai szerint ma mennyiben más a zsidó ifjúsági közösségi élet annál, mint amit ön megélt a nyolcvanas évek végén?
1989-ben olyan érzése volt az embernek, mintha egy parázsló tábortűzre benzint locsoltak volna. Óriási fellángolás kezdődött a zsidó közösségi életben, mámoros volt az a szabadság, amit megéltünk. Akkoriban óriásinak számítottak azok az élmények, amik a mai generációnak már (szerencsére) természetesek: utazás Izraelbe, nemzetközi zsidó összejövetelekre, Jom Háácmáutot ünnepelni a nyílt utcán. Ma már sokkal több információhoz jutnak a fiatalok az interneten keresztül, így nem feltétlen van rá igényük, hogy fizikailag is a közösség tagjai legyenek. Tudnak „találkozni” zsidókkal virtuálisan is. Sőt, főleg ott tudnak például társat találni. Ennek dacára természetesen teljes erőbedobással dolgozom zsidó közösség építésén, más lehetőség ugyanis nincs: oda kell menni a gyerekekhez, a fiatalokhoz, meg kell szólítani az embereket, mert csak így építhető a közösség. Szerencsére nagyon szeretek tanítani, és nagyon fontosnak tartom a közösségépítést. Ezért járok rendszeresen a Benjámin Óvodába, a Scheiber Sándor Iskolába, ezért voltam ott Szarvason 1989 óta minden nyáron 13 éven át mind a négy turnusban. Azóta sajnos csak egy-egy turnust tudok vállalni, de több turnusban is ott vagyok rövidebb ideig. Önkéntesként a zsidó érettségiken is részt veszek, hogy lássam az új generációt.
Azt mondta, nagyon szeret tanítani. De kik az ön tanítómesterei? Kezdjük a legfontosabb forrással, vagyis a Tórával!
Nem szeretek drámaian szép szavakat használni, nem is jellemző rám, de Mózes és Áron alakjáról azt kell mondanom: az ő kettősük példázatos és magával ragadó. Én ugyanis inkább a tetteket tartom fontosnak, nem a puszta szövegelést, és ennek igazolására a nehézbeszédű Mózes a legjobb példa. Ő az, aki cselekszik, és Áron beszél helyette, de az a kevés is, amit Mózes mond, tele van tartalommal, energiával. Mit is válaszoltak a zsidók, amikor felkínálták nekik a Tízparancsolatot? Megcselekedjük és meghallgatjuk. Mai nyelven ezt úgy mondanánk: na, gyerünk, csináljuk, és csak utána dumáljunk!
És kik a példaképei a saját tanítói közül?
Ketten voltak rám óriási hatással: a már említett Schőner rektor úr, és dr. Schweitzer József (Z’L) országos főrabbi úr, akinek – örömmel és büszkén mondom – én voltam az egyik legkedvesebb tanítványa. Schweitzer professzor úr életútja, elhivatottsága, emberekhez fűződő kapcsolata példaértékű és követésre méltó számomra. Meghatározó élmény számomra, hogy két tanárom, Schőner Alfréd rektor úr és Schweitzer főrabbi úr együtt avattak fel rabbivá.
A hatásuk tetten érhető abban is, hogy rabbiként igyekszik hozzájuk hasonlóan szolgálni?
Nem venném a bátorságot, hogy összehasonlítsam magamat velük. Nem fogom soha elfelejteni, amit Schweitzer József mondott a saját pályájáról: azt mondta, hogy belőle csak azért lehetett rabbi, mert az igazán nagyok elpusztultak a holokausztban. Akkor mit is gondoljunk saját magunkról mi, akik az ő keze alatt tanultunk.
Ha már a holokausztot említette: a saját életét mennyiben határozza meg a tragédia? A gyász jelen van a mindennapjaiban? Vagy pedig azok közé tartozik, akik azt mondják: soha ne felejtsük a múltat, de ne is éljünk folyamatos gyászban, hanem inkább a jövőre koncentráljunk?
Mind a négy nagyszülőm megszenvedte a vészkorszakot. Az apai nagymamám a Nyírségből származott, és a története annyiban hasonlított Anna Frankéhoz, hogy ő is hónapokig elrejtőzve élt, be volt falazva egy szobában. Az anyai nagymamám úgy élte túl a deportálást, hogy hárman testvérek együtt voltak Auschwitzban, és hála a Mindenhatónak életben maradtak. Theresienstadt-ban szabadultak föl, ott ismerkedtek meg és házasodtak össze a nagypapámmal. Nagyi egész életében hibáztatta magát, hogy miért éppen ők maradtak életben, ugyanis tizenketten voltak testvérek, és a szüleikkel együtt a család nagy részét elpusztították. Később egyszer azt mondta nekem, hogy azért maradt életben, hogy megszülethessek én, legyen egy rabbi unokája, aki viszi tovább a hagyományt. Ami a holokauszt emlékét illeti: szerintem nem lehet átlépni fölötte, és megbocsátani sem lehet – hiszen én hogyan bocsájthatnék meg azoknak a nevében, akiket meggyilkoltak? Minden évben ott vagyok az Élet Menetén, és részt veszek a szervezésében, minden évben elmegyek az auschwitzi megemlékezésre is. Ezt a tragédiát nem lehet magunk mögött hagyni, benne él a második-harmadik generációban is. Nem lehet annyival letudni, hogy nézzünk inkább a jövőbe. Ez ellentmond a zsidó tradíciónak is, hiszen az ünnepeinken hangsúlyosan jelen vannak a történelmünk legsúlyosabb katasztrófái. Építeni kell a jövőt, és megőrizni a múlt emlékeit, méghozzá úgy, hogy levonjuk belőle a tanulságokat.
Napjainkban komoly viták kezdődtek a neológia esetleges megújításáról, ezen belül például a nők zsinagógabeli szerepének átértékeléséről. Ön mennyire folyik bele ezekbe a vitákba?
Nem nagyon folyok bele, inkább távol tartom magam tőle. A zsidó vallásban ugyanis szerencsére nincsenek dogmák, így annyi vélemény van, ahány zsidó és egyik véleménye sem igazabb a másikénál (bár tévesen sokan azt hiszik). Emlékszik a régi viccre arról, amikor egy zsidó a lakatlan szigeten két zsinagógát épít: egyet, amiben imádkozik, egyet pedig azért, mert oda be nem tenné a lábát. A zsidóságban nincsenek helyes és helytelen válaszok a kérdésekre, a legfontosabb, hogy kérdéseket tegyünk fel, soha ne elégedjünk meg a kész válaszokkal (amikből van bőven). Ebben rejlik a zsidóság túlélésének titka. Ettől tud haladni a korral már több ezer éve, mert helyet ad a különböző értelmezéseknek, véleményeknek, új gondolatoknak. Elítélem azokat az embereket, akik nem a saját értelmezéseiket mélyítik, inkább a másokét kritizálják. Én örülök, hogy sokféle zsidó közösség működik Magyarországon, hiszek a pluralizmus szellemében. Nemrég jelent meg pont erről a témáról a „Lepedőn túl” című könyvünk, amelyet feleségemmel, Verő Bán Lindával és Balázs Gáborral együtt írtunk.
Kácsor Zsolt
