Ha visszagondolok az elmúlt huszonhárom évre, szerintem az a legfontosabb, hogy a közösség egyben van. Vidéki zsidó hitközség esetében ez nagy szó – mondta Scönberger András főrabbi, a Pécsi Hitközség rabbija, akit az életéről és pályájáról kérdeztünk.
Főrabbi úr lassan huszonhárom éve dolgozik a Pécsi Hitközség rabbijaként. Családi kötelékek fűzték, fűzik a városhoz, azért választotta Pécset?
Nem, eredetileg szegedi vagyok, és először Szeged és Pécs közös rabbija voltam. Amikor a pécsi kántor elment, Isten nyugosztalja, utána lett ez a város az egyedüli küldetési helyem. 1956-ban születtem, anyai ágon erősen vallásos családból származom, apai ágon nem annyira, de igen vallásos közegben nőttem föl. Otthon megtartottuk az ünnepeket a családban, én pedig tizenegy éves koromtól már rendszeresen jártam Talmud-Tórára. Komolyan vettem a tanulmányaimat és a vallást, előfordult, hogy hétköznap reggelente istentisztelet után mentem iskolába.
Mikor döntött úgy, hogy rabbi lesz, s minek a hatására?
Az már gyerekkoromban eldőlt, hogy a zsidóság fogja meghatározni az életem, hiszen nagyon sokat olvastam erről, és a rabbikkal is igyekeztem sokat beszélgetni, nagy hatással volt rám például Schőner főrabbi úr, de mély nyomot hagyott bennem Raj Tamás is, az akkori szegedi rabbi, akinek meghatározó szerepe volt abban, hogy később rabbi lettem. Igaz, nem voltam olyan önhitt fiatalember, hogy magamat már korán el tudtam volna képzelni jövőbeni rabbiként. Először az volt a fontos számomra, hogy lehetőség szerint mindent megtanuljak, ami a zsidóság, vagyis zsidó vallás, zsidó történelem, zsidó kultúra.
Ha visszatekint a Pécsett töltött huszonhárom esztendőre, s visszagondol arra az alig negyvenéves rabbira, aki volt, amikor odakerült, akkor mai fejjel milyen tanácsokat adna saját magának a hivatása gyakorlását illetően?
Ez nagyon nehéz kérdés, mert lényegében arra kér, hogy én magam értékeljem a saját pécsi munkámat. Ha visszagondolok az elmúlt huszonhárom évre, szerintem az a legfontosabb, hogy a közösség egyben van. Vidéki zsidó hitközség esetében ez nagy szó. Jelenleg hetvenhárom fizető tagja van a hitközségnek, ami nem azt jelenti, hogy Pécsen csak ennyi zsidó van, sokkal több embert el szoktunk érni különböző rendezvények alkalmával. Amíg nem készült el a Kodály Központ Pécsett, addig nagyon sok koncertet tudtunk szervezni a zsinagógában. Büszke vagyok arra is, hogy rendszeresen tartottam ismeretterjesztő előadásokat zsidók és nem zsidók számára az ünnepeinkről, szokásainkról, hagyományainkról. Rendeztünk kántorkoncerteket, klezmer hangversenyt, és egyebeket, s ezek a rendezvények sok embert hoztak be hozzánk. A munkánk eredményeként sokan láthatták belülről a gyönyörű pécsi zsinagógát, s belepillanthattak az életünkbe, ami nagyon fontos, hiszen sokan azt sem tudják, mi történik nálunk. Hatalmas épületről van szó, közismert, hogy a pécsi zsinagóga ezer fős befogadóképességű.
Tartanak ott I.tentiszteleket?
Látja, ez olyan pont, amire az ember nem büszke. Amikor Pécsre kerültem, egyszer arra kértem a közösséget, hogy menjünk istentiszteletre a zsinagógába. Szegény Tímár Károly, az akkori kántor próbált figyelmeztetni, hogy jobb volna ezt elkerülni, ennek ellenére átmentünk, és a zsinagóga impozáns méreteihez képest nagyon kevesen voltunk. Ennél szomorúbb látvány kevés volt az életemben. Soha többé nem is kértem, hogy hétköznapi vagy szombati istentiszteleteket a zsinagógában tartsunk. Van egy kisebb imatermünk, ott szoktunk összegyűlni.
Ha a pécsi zsidó közösségről beszélünk, nem lehet nem megemlíteni Schweitzer József főrabbit. Az emlékét ápolják a városban?
A főrabbi úr emléke hihetetlenül mélyen él a városban, máig nagy tisztelet övezi nálunk zsidó és nem zsidó körökben egyaránt. Én magam is nagyon tiszteltem és szerettem, hiszen a szemináriumban tanárom volt, többek közt beszédtant és történelmet tanultam tőle. Büszke vagyok rá, hogy én még olyan iskolába jártam, ahol Schweitzer főrabbin kívül a legendás Scheiber Sándor és Salgó László is tanított. Nagyon sokat kaptam tőlük, kifejezetten Schweitzer professzor úrtól is, de az óriások óriásától, Scheiber professzortól szintén, aki mindannyiunk tanára, a magyar zsidóság nagy tanáregyénisége volt. Áradt belőle a szeretet, s azt hiszem, ez a szeretet máig összeköt minket, akik még Scheiber professzor úr tanítványai lehettünk. Apánk és tanítónk volt egy személyben, nagyon fontos ember az életemben abból a szempontból, hogy rabbivá váltam. Említettem az imént, hogy nem voltam olyan önhitt fiatal, aki el tudta magát képzelni rabbiként. Az említett tanárok, professzorok tereltek erre az útra, akik mindent megtettek azért, hogy fölkészítsenek minket erre a hivatásra. Nem múló hálával tartozom nekik érte, hogy rabbivá lehettem.
Kácsor Zsolt
