A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (MAZSIHISZ) rabbijait bemutató sorozatunkban Radvánszki Péterrel, a Páva utcai körzet vallási vezetőjével beszélgetünk.
Eredeti végzettsége szerint villamosmérnöki diplomát szerzett Budapesten. Innen hogyan vezetett az út a londoni Leo Baeck College-ba, ahol rabbivá avatták?
A diplomám megszerzése után mérnökként helyezkedtem el rövid időre, de a zsidóság jobban érdekelt, ezért kimentem Izraelbe fél évre, ahol kibucban dolgoztam egy datolyapálma-ültetvényen, aztán egy nagy kertészetben. Ezután egy évet töltöttem Jeruzsálemben egy modern ortodox jesivában, innen kerültem Londonba, majd a dél-franciaországi Toulouse-ba. Igazából az Izraelben töltött idő alatt erősödött meg bennem a zsidó identitásom, de éppen azért mentem ki oda, hogy ezt megerősítsem.
Budapesten született, a családja is idevalósi?
Nem, az anyai nagyszüleim egyik ága galíciai, a másik pedig közép-magyarországi. Zsidó felmenőim között volt lókereskedő és boltos is, de szívesen emlegetem, hogy az egyik anyai ősöm, Hartmann József a 19. században rabbi volt Egerben, ahol jegyzőként is dolgozott. Szóval a családunkban voltak keletről bevándorlók és vidéki zsidók egyaránt. Az édesapám, Radvánszki József újságíró és szerkesztő volt, aki a nyolcvanas években részt vett a Csepeli Utcaszínházban.
Említette, hogy Toulouse-ban is élt. Ott milyen zsidó hatások érték?
Toulouse-ban erős szefárd zsidó közösség él, ezért ott a szefárd hagyományokkal ismerkedtem meg közelebbről. Büszke vagyok rá, hogy a feleségem tervezte a helyi Tóra-szekrény tükrös ablakait, ő ugyanis – többek között – grafikus. Ez a francia kisváros azóta is a szívünk csücske. London és Toulouse után megjártuk Genfet is, ahol fél évig dolgoztam rabbiként.
Milyen út vezetett a Páva utcába?
2014 novemberében fölhívott Radnóti Zoltán főrabbi, hogy dolgoznék-e mellette a lágymányosi Bét Sálom zsinagógában. Igent mondtam, így 2015 januárjától 2015 novemberéig a Bét Sálomban voltam, ezután kerültem a Páva utcai körzetbe.
Amikor az interjú időpontját egyeztettük, kiderült, hogy rettentően elfoglalt. De azt nem gondoltam volna, hogy egyszerre öt iskolában is tanít. Ennek mi az oka?
Nem személyes ambíció, hanem szerintem egyszerűen csak az, hogy oktatóhiány van Budapesten. Szóval judaisztikát, hittant tanítok a Lauderben, az ELTE Gyertyánffy gyakorló iskolájában, a Fillér utcai általánosban, a Bárdos Lajos iskolában, és a Móricz gimnáziumban. Szeretek tanítani, s különösen szeretem a héberközpontú tanítást, amikor egy héber szó gyökerén keresztül vizsgáljuk meg a hagyomány egy-egy elemét.
A Páva utcában milyen intézményi kapcsolat van a hitközségi körzet és a múzeumi emlékhely között?
Ez eléggé bonyolult dolog, az a lényeg, hogy szoros együttműködés van közöttünk, hiszen infrastrukturálisan és gépészetileg összetartozunk. Vannak közös rendezvényeink, ilyen például a Múzeumok Éjszakája. Nagyobb eseményekre a körzet a nagyzsinagógát használja. De én a Páva utcai körzet rabbijaként nem állok szerződéses viszonyban a holokausztmúzeummal, habár ha megkérnek, szoktam csoportoknak előadást tartani. Tudok más példát is az együttműködésre: most éppen azon dolgozunk, hogy visszakerüljenek a Páva utcába azok a Tóra-tekercsek és más könyvritkaságok, amelyeket a templom melléképületeinek lebontásakor sajnos a törmelékek közé dobtak a 2000-es évek elején. Szerencsére megmentették a könyveket, így azok eddig a Lauder iskolában voltak, de a gyűjtemény hamarosan visszaköltözik hozzánk, és a múzeum is tervezi néhány kötet bemutatását.
Milyen tervei vannak a hitközségi körzetben?
Tervezünk gyerekprogramokat, és olyan oktatási projekteket, amelyek kapcsolódnak a múzeum kiállításaihoz. Személy szerint szeretném, hogy a hétköznapi imák és tanulások folytatódjanak és rendszeresebbek legyenek. A zsinagóga navigálása csapatmunka: Gádor György elnök, a felesége, Wéber Ági, Budai Miklós kántor és önkéntesek is részt vesznek a döntéshozásban és menedzselésben. A fejlesztésekben számomra a fenntarthatóság a kulcsfogalom, mert ha valamit elkezdünk, akkor azt hosszú távon fönn kell tudni tartani.
A beszélgetésünk során azt vettem észre, hogy eléggé nehezen beszél önmagáról. Miért?
Azért nehéz saját magamról beszélni, mert nálam sokkal fontosabb a közösségem, és a közösség tagjainak az egymás iránt érzett felelőssége. Azt gondolom, hogy az egyénnek valamilyen szinten föl kell oldódnia a közösségben, bár tudom, hogy manapság ez nem hangzik túl jól, hiszen az individualitás korában élünk, s mindenkinek saját profilja van a neten, ami fölerősíti a személyiség saját fontosságába vetett hitét. Egyetértek azzal az elmélettel, miszerint a jeruzsálemi Szentélyben a zsidók nem csak a saját maguk által elkövetett bűnök miatt tartottak bűnáldozatot, hanem a Szentély megtisztítása miatt is. Mert amíg a Templom állt, addig áthatotta a zsidóságot az a kollektív felelősségérzet, miszerint az egyes ember által elkövetett bűn nem csak az adott személyt szennyezte be, hanem a közösséget, s ezzel együtt a Szentélyt is. A vezeklés tehát nem pusztán önérdek, hanem az egész közösség érdekében való cselekedet. Ugyanígy a boldogság megélése nem magánügy, hanem közösségi érdek a zsidóságban.
Milyen helyzetekben érzi úgy, hogy föloldódik a közösségben? A liturgikus események során?
Nyilván, hiszen éppen ez a lényeg. Ez a legfontosabb. De csak akkor, ha a zsinagógában lélekben is ott van az ember.
K. Zs.
