Szerdócz Ervin főrabbi: Találkozások a halál angyalával

E heti írásában az újpesti főrabbi  a zsidó hagyományból több olyan történetet mesél el, amelynek fókuszában a kikerülhetetlen halál és az emberi akarat csap össze egymással. A zsidó bölcsesség ugyanis arra tanít minket: a Tóra szüntelen tanulmányozásával az ember elháríthatja feje fölül a legrosszabbat is, ami történhet vele.

„És szólott Mózes: Engedd látnom a te dicsőséged!” (II.M. 33/18.)  
I-ten felelt Mózesnek: וַיֹּאמֶר, לֹא תוּכַל לִרְאֹת אֶת-פָּנָי:  כִּי לֹא-יִרְאַנִי הָאָדָם, וָחָי. 
„És szólott az Ö-való: Nem láthatod színemet, mert nem láthat engem az ember, amíg él.” (II.M. 33/20.) 

Bölcseink szerint: „Dicsőségem nem láthatod, de kis részt dicsőségemből tapasztalhatsz. Oktatlak, hogyan kell imádkozni és fohászkodni hozzám. Izrael kimerítette ősei érdemeit, nincs reménye I-ten kegyéhez. Ha viszont hozzám fordul, hivatkozva könyörületességemre, megbocsátok nekik.”

וַיֹּאמֶר, לֹא תוּכַל לִרְאֹת אֶת-פָּנָי:  כִּי לֹא-יִרְאַנִי הָאָדָם, וָחָי. „És szólott az Ö-való: Nem láthatod színemet, mert nem láthat engem az ember, amíg él.” (II.M. 33/20.) 

A Talmud olyan eseteket említ, ahol a halálnak nem volt hatalma szentéletű embereken. Rábbá bár Nachmáni egy ízben bujdosni kényszerült egy zsarnok elől. Kiment a mezőre, fára mászott, és ott tanulmányozta a Tórát. Az égben elrendelték, hogy jelenjen meg Rábbá az égi trónus előtt. Elküldték érte a halál angyalát, de nem volt hatalma rajta, mivel Tórával foglalkozott. Ekkor hatalmas szél támadt, a fa ágai rettenetes zajt adtak zúgással. Rábbá azt hitte, hogy kardcsörtetést hall, s hogy érte jöttek a katonák. Abbahagyta a tanulást és azt mondta: Jobb I-ten kezébe kerülni, mint az emberekébe. Erre meghalt.

Pumbaditában megtudták, hogy nem él a Mester, holtteste keresésére indultak. Nem találták, mire egy hatalmas madarat láttak, szárnyaival árnyékot csinált egy testnek. Ebből sejtették, hogy ott van Rábbá holtteste. Hat napig tartó gyászszertartást tartottak. Csak hét nap után távoztak és megállapították, hogy nincs hatalma a halálnak olyan fölött, aki folyamatosan Tórával foglalkozik. 

Rabbi Simon Simon bar Chalafta társai kíséretében részt vett egy körülmetélési szertartáson. Étkezés közben azt mondta a gyermek apja: vegyetek részt fiam lakodalmán is. Erre a rabbik áment mondtak. Hazafelé menet találkoztak a halál angyalával, aki szomorú volt. Kérdésükre azt felelte: azt a parancsot kaptam, hogy a fiúcska lelkét vegyem, de a ti áldásotok megakadályozott ebben.  Az igaz ember jó kívánsága és óhaja elhárítja a rossz végzést.

„És mondta az Ö-való Mózesnek: írd fel magadnak ezeket a szavakat, mert eme szavak szerint kötöttem szövetséget veled és Izraellel” (II.M. 34/27). 

A Talmud (Gittin 60b) szerint a vers első fele az Írott Tanra, a második pedig a Szóbeli Tanra utal. Talmudi előírás szerint tilos volt az írottat szóban, a szóbelit pedig írásban továbbadni, egészen addig, amíg „lehetetlenné a vált a megőrzése, és eljött az idő, hogy az Ö-valónak cselekedjenek” (uo. 60a). Le kellett írni a Szóbeli Tant is, amelynek jelentőségét talán Rabbi Johanán szavai érzékeltetik leginkább: „I-ten nem másért, mint a Szóbeli Tan szavaiért kötött szövetséget Izraellel” (uo. 60b). 

Ennek köszönhetünk egy érdekes és bővebb elemzésre érdemes kifejezést, ami héberül így hangzik: „háláchá L’Mose miSzináj”, magyarul: Mózesnek a Szinájon átadott háláchá. Ez azon instrukcióknak a gyűjtőneve, melyeket a Kinyilatkoztatás utáni negyven nap során kapott Mózes I-tentől, és Rámbám szerint „lehetetlen mellettük vagy ellenük érvelni, mert azok a zsidók, akik személyesen Mose rábénutól hallották ezeket, mindennapi életük részévé tették, majd átadták gyermekeiknek, akik továbbadták a későbbi nemzedékeknek”, és e folyamat során a tóraival megegyező erősségű előírásokká váltak.  

Jehudi, a pzyshai rabbi  (Przysucha – város Lengyelországban) felszólította Bunám nevű tanítványát, hogy utazzon el. Bunám nem értette mestere kérését, de semmit sem kérdezett. Felült a szekerére és hagyta a lovakat, hogy menjenek kedvük szerint. Bementek egy kocsmába, ahol a tulajdonos meghívta őket ebédre. Bunám leült, de a többiek vizsgálták, hogy kóser-e a hús, a halacha szerint készítették-e el. Egy szakadozott ruhájú ember, aki a kocsmában volt, megszólalt: „Ó, ti jámbor zsidók! Nem gondoljátok, hogy túl nagy hűhót csaptok abból, elég tiszta az, amit a szátokba vesztek? Nem azzal kellene foglalkoznotok inkább, ami elhagyja szátokat?” Bunám rabbi válaszolni akart, de az ember eltűnt. Megértette, miért küldte őt utazni tanítója. 

Bunám rabbi bement egyszer Jehudihoz, aki tanult. A tanító felpillantott a könyvéből és mondta: „Bunám! Mondj valamit a Tórából és én kifejtem neked!” Bunám ezt mondta: וַיְדַבֵּר מֹשֶׁה, בְּאָזְנֵי כָּל-קְהַל יִשְׂרָאֵל, אֶת-דִּבְרֵי הַשִּׁירָה, הַזֹּאת--עַד, תֻּמָּם.  „És mondta Mózes Israel egész gyülekezetének füle hallatára ez éneknek szavait mindvégig.” (V.M. 31/30) 

– Mindvégig – ismételte Jehudi, majd újra a könyve fölé hajolt, mire Bunám rabbi örömmel távozott. 

A 15 éves Hánoch, aki szintén bent volt a szobában, azt kérdezte, minek örül ennyire, hiszen Jehudi nem ezt ígérte, hanem azt, hogy kifejti.

 – Na, gondolkozz csak – mondta Bunám –, Mózes addig mondta újra és újra az éneket, amíg tökéletessé nem tette őket.

És akkor Hánoch is megértette.