A holokauszt átörökítése: a Hamis Szelf nyomában

„A holokauszt nemzedékei – Traumatizált generációk az interperszonális, szociális és kulturális térben” címmel rendezett nemrégiben tudományos tanácskozást az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (OR-ZSE) keretein belül működő Virág Teréz Traumakutató Csoport. Az online konferencia a vészkorszak által traumatizált generációk problémáinak, traumafeldolgozó stratégiáinak, lelki működésük sajátosságainak vizsgálatát helyezte középpontba. Cikksorozatunkban az előadásokat dolgozzuk fel rövidített, szerkesztett formában. MÁSODIK RÉSZ

A tanácskozáson Pető Katalin pszichiáter, pszichoterapeuta, kiképző pszichoanalitikus „A Hamis Szelf nyomában, avagy a Hasítás Diadala" címmel tartotta meg előadását a témában. Mint mondta, vannak olyanok, akik a velük történt traumákról senkivel nem beszélnek, így – pszichológiai értelemben – tagadják azt, ami megtörtént, ezt a jelenséget az elmúlt évtizedekben számos vizsgálat feltárta a holokauszttúlélők esetében. Magyarországon ezen a téren Virág Teréz és Erős Ferenc végzett úttörő jellegű munkát. 

A kérdést Pető Katalin a saját szakmája, a pszichoanalízis felől közelítette meg, és Alice Miller munkássága, és az ő fia, Martin Miller tapasztalatai alapján boncolta a témát. Alice Miller lengyel zsidó származású svájci pszichológus, pszichoanalitikus volt, aki a gyerekkori traumák hatását vizsgálta, egyik fő műve „A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása”. Martin Miller is pszichoterapeuta lett, és anyja nagy művére mintegy válaszul megírta „A ​tehetséges gyermek igazi drámája” című könyvet, amelyből kiderül: ő maga gyerekként hasonlót élt át, mint ami az anyja a műveiben elítélt. A kisfiú a világhírű anya fizikálisan és verbálisan is bántalmazta, azaz feltűnő volt a különbség Alice Miller otthon adott mintája és a nyilvánosság előtt mutatott arca között. 

Pető Katalin hangsúlyozta: az elhanyagolás ugyanolyan abúzus, mint a fizikai vagy szexuális trauma, csak nehezebb észrevenni. Példaként említette azt az esetet, amikor a gyerekkorában a szülei által rendszeresen megvert személy a felnőttkorára azt a hamis képet alakítja ki, hogy a verések által lett „ember” belőle, azaz azt hiteti el magával, hogy az apja nem rosszat, hanem jót tett neki.  

Ezt példázza Alice Miller esete is, akinek a magánélete és írói élete között – Pető Katalin szavaival élve – teljes a hasadtság. A múlt traumái mindvégig jelen voltak az életében, ám a traumák csak a teljes tagadással, végső soron önmegtagadással, a személyisége széthasításával voltak túlélhetők számára. Még a saját temetésével kapcsolatos rendelkezés is a magában hurcolt üldöztetésnek volt a demonstrálása: úgy rendelkezett, hogy hamvait szórják szét, hiszen ha nincsen sírja, akkor halálában se eshet nácik áldozatául. 

Cikksorozatunk ELSŐ RÉSZE itt olvasható.

(Címlapkép: Anna Margit: Az eldobott bábu)