Vitányi Iván halálára: Példásan élni az utat keresve

Életének 96. évében meghalt Vitányi Iván szociológus, esztéta, politikus, országgyűlési képviselő, a Radnóti Miklós antirasszista díj kitüntetettje. Az Országos Közművelődési Központ egykori főigazgatóját, az 1988-ban megalakult Új Márciusi Front alapítóját, a Demokratikus Koalíció örökös tiszteletbeli elnökét szeptember 6-án érte a halál. Alábbi írásunkkal rá emlékezünk.

A népi mozgalomnak társadalmi igazságtalanságok ellen fellépő, balos szárnya vezethette el a protestáns, magyar függetlenségi szellemben nevelkedő fiatalembert a kommunizmusig végül és egész életében utat keresve próbálta a népi gondolat, a hazafiság és a felszabadítás hagyományait szintetizálni. Úton volt, szellemi kutatóúton egész életében.

Mint annyi lelkes, bátor, hazája függetlenségéért aggódó, a József Attila által megénekelt „nemzeti nyomort” szemlélő fiatalember, ő is a népiek eszméinek hatása alá került még kamaszként és mindezek miatt, a magyar nép és a haza iránti féltő szeretettől vezetve is, részt vett, életét kockáztatva, az antifasiszta ellenállásban. Jóformán gyerekként nézett szembe a halálra sebzett, de itthon még élet és halál felett döntő birodalommal. Ez a formáló élmény vezette tovább minden későbbi útkeresésében.

Vitányi Iván (Debrecen, 1925. július 3. – Budapest, 2021. szeptember 6.)

A magyar nép iránti szeretete vezette el a népi kommunisták táborába, az a jellegzetes bűntudat, amelyet a művelt magyar középosztály fiataljai éreztek akkoriban a nemzeti nyomort szemlélve. A népi kultúra gyűjtője, rajongója lett, majd kutatója, hitt benne, hogy magyarság, népiség, egyetemesség, az emancipáció és a szabadság ügye – egyetlen ügy, az ő nemzedékének ügye, akik holnapra megforgatják az egész világot. Könnyű ma mondani a mindenből ezerszer kiábrándultak fölényével, hogy nem így lett. Valóban nem. Vitányi Iván azonban nem utána volt a történelemnek, hanem benne és felelősséget akart vállalni érte, amennyire erejéből telik. Ma mindez érthetetlen, persze.

Mivel ő maga komolyan gondolta mindezt, a sztálinizmust elvető reformkommunistává vált, Nagy Imre hívévé, a Petőfi Kör tagjává és részt vett a forradalomban is. Úton volt, mert nem akarta elhinni, hogy a jó végre, a szintézisre, az igazi, mindenkit felemelő szabadságra nincs esély.

Miközben bizonyára hitt még a párt, vagy legalább a munkásmozgalom történeti küldetésében, másfél évtizedig nem lépett vissza a pártba, nem lépett be az MSZMP-be. Aztán kiegyezett valamelyest a felettébb viszonylagos, de a sztálinizmushoz viszonyítva valamelyest mégiscsak létezgető szabadsággal és a tűrhető anyagi biztonsággal, amelyet a rendszer teremtett, amelynek keretei között ő is folytathatta azt, ami neki a legfontosabb volt és tágíthatta valamelyest pozíciójában a szabadság határait a rendszeren belül a Népművelési Intézetben. „Bújtatott” ellenzékieket az általa vezetett intézetekben, rehabilitálni próbált nagy, mostohán kezelt írókat, beléptetni a „tűrt”-ből a támogatott kategóriájába, humanizálni a rendszert, amelynek egyre realistább és szkeptikusabb híve volt. 

És a ’70-es évektől fogva tette, tehette azt, ami talán a legfontosabb volt neki: a néptánc megismertetését a városi fiatalokkal, meggyökereztetését a flaszteren. Ő volt az újjáéledő néptánc-mozgalom leglelkesebb, legönzetlenebb támogatója, az a csoda, amely ebben az időszakban megtörtént, nélküle aligha történt volna így meg. Fent és lent, mindig és mindenütt elkötelezett maradt a magyar népi kultúra és a magyar nép iránt, ahogy az emancipáció eszméjéből, úgy ebből sem engedett, mert ez a kettő számára tényleg egyetlen eszme volt. 

Szellemi úton volt és előfordult, hogy eltévedt, de a végcélt, amely egyre távolabb került tőle hosszú élete során, ő mindvégig világosan látta maga előtt.

Az Új Márciusi Front alapítója volt a rendszer végóráiban, amely ismét csak hiteit összegezte, akár előde, a népiek és urbánusok kései, felszabadító, népbarát, antifasiszta kísérlete, az első Márciusi Front. Hite egyre inkább a liberalizmus jogi szabadságeszménye és a társadalmi egyenlőség, a jogon túli szabadság szocialista eszményének, magyar gondolat és szabad gondolat kibékítésének jegyében állt, ezért támogatta a szocialisták és liberálisok politikai koalícióit, ezt remélte utolsó pártjától is, melynek neve az ő reményeire utal: demokratikus koalíció. Hogy melyik konkrét választása mennyire volt helyes, nem itt és nekünk kell megítélni.

Azt írta 58 évvel ezelőtt a Mándy Ivánt mintegy rehabilitáló, segítő írásában, ha tetszik, a rendszer, a kultúrpolitika nevében, hogy „Te, Mándy Iván, a mi szövetségesünk vagy még akkor is, ha nem vagy ennek tudatában. Szövetségesünk vagy, mert ugyanaz fáj neked, mint nekünk, az ember önmagától, munkájától és embertársaitól való elidegenedése. Szövetségesünk vagy, mert többet leéltél már, mint az emberélet felét, de nem tudtál ebbe beletörődni. És szövetségesünk vagy, mert ugyanaz a vágy él benned, mint bennünk, a teljes emberi élet, s a megtalált harmónia után”. 

Ő 96 év alatt rengeteg hit, tévedés és csalódás után sem tudott soha beletörődni az elidegenedésbe, keresett, úton járt az utolsó pillanatig. És alighanem szomorúan halt meg, hogy egy közel évszázadnyi élet minden erőfeszítése sem hozta meg a reményt a pataki diákként a magyar nép és az emberi emancipáció ügyével önmagát örökre eljegyző, egykori fiatalembernek.

De élete önmagában példa és remény, hogy a hit és felelősségvállalás nem megmosolyogni való dolgok mégsem és Petőfi sorai minden látszat ellenére örökre aktuálisak maradnak: 

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán! 

Mi nem állhatunk meg még. Ő nyugodjék immár békében.