Én is emlékezem.
Emlékezem e sorokkal, melyeket Ötven évvel ezelőtt írtam le. Akkor álltam fel a
sívából, pár nappal korábban elhunyt az Édesanyám. Néhány nappal később
avattak rabbivá… Gyászszakáll borította az arcomat…
- Édesanyám emlékére, a sivá után -
Vannak események, melyek beleivódnak az emlékezetbe, melyet állandó izzásban
tart a gondolat.
A háború után születtem.
Nem láttam a gettó eredeti deszkapalánkját, összezsúfolt embereket, félelmet
kifejező arcot, remegő tekintetet.
Nem érezhettem a deportálás okozta kiszolgáltatottságot, a kimerültséget a
kilométerek százai miatt, a hátizsák szíjának hasítását a vállon, a jajszót
követő gúnykacajt, az esetenkénti részvétet.
Nem éltem át koncentrációs táborok poklát, nem sínylődtem csontvázzá fagyott
emberekkel.
Az erőszak tobzódását csak könyvek mesélték s fényképek tanúskodtak
a villamos árammal átitatott drótkerítésekről.
Filmek utánozták a hangulatot, a gyilkos légkört, mely harminc évvel ezelőtt
sötétségbe burkolta a civilizációt és a civilizált világot.
Békében születtem, békében élek.
S mégis…
Idegrendszerem viseli szüleim megpróbáltatásait, nagyszüleim, testvéreim
erőszakos halálát.
Megfigyelőkészséget az át nem élt, de átérzett élmény is
formálja.
A minap különös esemény szemtanúja voltam.
Szemben magaslik Közép-Európa egyik legnagyobb, egyik legszebb temploma: a
Dohány zsinagóga.
Látványosság, melyre fel kell figyelni, ódon falaira,
kupoláira, varázsára, monumentális jellegére, árkádjaira, sírkertjére.
Árkádsor a Wesselényi utcában.
Egyikén márványtábla, mely emléket állít az
üldözötteknek s a hősöknek, akik életüket áldozták mások szabadságáért.
Emberek haladnak előtte.
Öregek, fiatalok, gyerekek, nők, férfiak.
Van, aki megáll előtte s elolvassa.
Szeme siklik az arany betűk felett.
Másik ismerős pillantást szór rá.
A harmadik nem is veszi észre.
Különös alkat – hatvan év körüli asszony – állt az újonnan koszorúzott tábla
előtt.
Középmagas, bizonytalanul járó asszony, egyszerű ruhában, melyet
tisztaság aranyozott.
Őszbevegyülő barna haját összezavarta a naiv szél.
A naiv szél, mely nem láthatta, mit érez az asszony.
Különben nem zavarta volna
áhítatában, mikor a koszorú szalagját enyhe cirógatással, simogatással szeme
elé emelte, majd csókot lehelt rá.
Mily kifejező lehet egy kézmozdulat, ahogy lassan, de méltóságteljesen
emelkedik a magasba, kifejezve megtörtséget, egykoron átélt szenvedéseket,
megalázottságot, belenyugvást.
Szalag az emlékezés koszorúján.
Egyszerű anyag, három színnel átszőve, melyet
megnemesített, s nekem szentté avatott egy fáradt kézmozdulat.
1974. január 18.
Megjelent az
Irgalom kapuja című kötetemben