Egy alázatos és nagyszabású: Pauk György emlékére

A nagy magyar zsidó zenészek közé tartozott, akik úgy művészek, hogy fegyelmezett, munkás, kulturált, mintaadó polgárok is, akik úgy vannak otthon mindenhol a világban, úgy szólnak a zene nemzetközi nyelvén kozmpolitaként, hogy közben végig magyarok, magyar zsidók is maradnak.

Hétfő hajnalban elhunyt Pauk György Londonban élő magyar hegedűművész. Számos nemzetközi díjat nyert, több helyen is díszpolgársággal, díszdoktorátussal tisztelték meg, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést is átvehette. A világhírű zenész és tanár, akinek hangfelvételeit Cecilia- és Év Lemeze díjakkal, valamint egy Grammy-jelöléssel is kitüntették, 88 évet élt. 

A szüleit 1944-ben veszti el, kisgyerekként és nem sokkal később csodagyerekként, háborús árvaként, holokauszt-túlélőként kezd el intézményesen zenét tanulni, miközben a nagymamájával él. Jelentős oktatók sorától, rendkívül ígéretesen. Vázlatos életrajzai mind megemlítik, hogy első zenei impulzusait meggyilkolt édesanyja zongorajátékából szerezte. Az 1956-os forradalom és a rákövetkező évek megtorlása, kilátástalansága nyomán hagyja el az országot, hogy újra és újra magyarokkal, magyar zsidókkal zenéljen, hogy a nagy Sir George Solti, vagyis Solti György fordítson újra, mások mellett, az életén. Yehudi Menuhin bíztatására költözött végül Londonba is. 

Polgár volt, úgy volt művész, ahogy minden zenész az, fegyelmezetten gyakorló, munkájának élő, abban igazolást és önállóságot találó, öntudatos polgár. És mindvégig Bartók értője, közvetítője, szerelmese, a legnagyobb életmű értő megmutatója, amelyet Magyarország adott a modern zenének. Mindegyik zenészünk, ő is, akinek itt gyilkolták meg a szüleit kisgyerekkorában, a zene kozmpolita nyelvén, a zene kozmopolita világában volt nagykövet, a miénk. Itt zárta le aktív, koncertező életét, Budapesten majdnem két évtizede. Beszámolt életéről a Négy húron pendülök című könyvben, ez is hozzátartozik, a beszámoló, a teljességhez és a halálig dolgozó, lebírhatatlan játék, vagyis munkakedv.

A 18. században készült Stradivariját fiatal magyar pályatársának, Pusker Júliának adta tovább, alig pár hete. Mindent elrendezett, lezárt, rendet, elvégzett feladatokat hagyott maga után és munkája folytatásának ígéretét. Élete zárt kompozíció, mindannak ellenére, amit nem ő szabott meg benne, mert azzá tette végül. 

Fonassék be lelke az élet kötelékébe, munkakedve, figyelme, ereje és alkotókészsége, ha tehetsége egyéni volt is és pótolhatatlan, mindezek, minden amit továbbadhatott, megtaníthatott, maradjanak velünk.  

Áldott az Igaz Bíró 

Borítókép: Zeneakadémia