Akinek egyetlen "bűne" az volt, hogy zsidónak született – Szerb Antalra emlékezünk

A 20. század első felének legkiemelkedőbb irodalomtörténésze és egyik legrejtélyesebb szépírója, Szerb Antal az életének még csak a 44. évében járt, amikor a balfi kényszermunkatáborban 1945. január 27-én meghalt. De tán pontosabb volna, ha az írnánk: meggyilkolták. Hiszen a halála előtt nyilasok verték agyba-főbe, olyan gazemberek, akik azt sem tudták róla, hogy kicsoda. Csak azt, hogy zsidónak született.

Akik Szerb Antalt a halála előtt félig agyonverték, a „magyarság ellenségét” látták benne, holott Szerb Antalnak a magyar irodalom, a magyar nyelv, általában véve a magyar kultúra rajongói megszámlálhatatlanul sokat köszönhetnek. És igen, sokat köszönhettek neki az őt megkínzó nyilasok is – feltéve persze, ha tudtak róla egyáltalán, hogy milyen kincsnek a birtokosai.

Ez a kincs pedig nem más, mint a páratlanul gyönyörű magyar nyelv, ez a ritka tünemény, amely olyan különleges helyet foglal el a nyelvek nagy családjában, hogy a magyar nyelv idegen ajkú rajongói messze földről szoktak ideutazni, hogy megtanulják, elemezzék, ízlelgessék, gyönyörködjenek benne: azaz birtokba vegyék.

Ennek a szépséges magyar nyelvnek volt a mestere Szerb Antal, akinek egyetlen „bűne” az volt, hogy zsidónak született. Igaz, gyermekkorában katolikus hitben nevelkedett, de ez semmit sem számított abban a sötét korban, amely az emberről a felmenői származása alapján mondott halálos ítéletet. A Pendragon-legenda, valamint az Utas és holdvilág halhatatlan szerzőjére is a származása alapján mondták ki a halálos ítéletet. Enyhítő körülményt nem hoztak fel vele szemben. Az sem számított, hogy Szerb Antal olyan magyar irodalomtörténetet írt, amelyen azóta is generációk nevelkednek – köztük azoknak a nyilas senkiknek az utódai, akik ártatlan zsidó embereket vertek agyon, lőttek a Dunába vagy kínoztak halálra.

Tudjuk, milyen világ elől menekült a múltba és az irodalomba

Feleségének írott utolsó levelében, munkaszolgálatosként arról számol be, hogy „általában a hely, ahol most vagyunk, Balf, átkozott egy hely és minden tekintetben nagyon rosszul megy nekünk. És most már nincs más reménységem, csak az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz; csak ez tartja még bennem a lelket. Most már sötét van, meg hangulatom sincs, hogy többet írjak. Bízzatok benne ti is, hogy nemsokára találkozunk, és szeressétek szerencsétlen Tónitokat."

Szerb Antal halálának híre a korabeli sajtóban

Balfon 1944 január 27-én egy nyilas őr agyonverte egy puskával. Haláláról először Halász Gábor és Sárközi György, Szerb munkaszolgálatos társai számoltak be levelükben Weöres Sándornak.

A holokauszt nemzetközi emléknapján emlékezzünk meg erről a roppant okos és roppant szerény emberről is, Szerb Antalról, aki 1945. január 27-én halt értelmetlen halált. Belegondolni is rettenetes, hogy milyen fiatalon kellett meghalnia, s halálával mennyivel szegényebb lett az a magyar társadalom, amely őt és a hozzá hasonlóan zsidónak született magyarokat kivetette magából.

A mártírok nevében örökké emlékezni fogunk halottainkra. És emlékeztetni fogjuk utódainkat arra: soha ne hagyják, hogy a többség bármelyik kisebbséget megbélyegezze és megalázza, mert a társadalomból való kollektív kiközösítés éppen oda vezet, ahol Szerb Antal is kiszenvedett: az értelmetlen kínhalál tömegsírokkal teli völgyébe.

Fakadjon áldás emlékéből!